Az „igaz lélek látomása”

 

Ez év januárjában különleges év kezdődött Ward Mária követőinek életében. A Congregatio Jesu szerzetesrend alapítónőjének 400 évvel ezelőtt volt egy fontos látomása, amely által megfogalmazódott a közösség identitása, karizmája. Három nővért: Knáb Judit tartományfőnöknőt, Kaszap Viktória tartományfőnök helyettest és Ticz Zsuzsannát, Budapest Belvárosi rendház házfőnökét arra kértük, hogy osszák meg személyes tapasztalatukat arról, mit is jelent az „igaz lélek látomása” a mindennapjaikban.

 

CJ; congregatio jesu

 

Ward Máriának, az újkor egyik szentéletű előhírnökének a misztika nem extázist, hanem valami mást jelentett, mint az ismert középkori szenteknek. Az igaz lélek „nem hasonlít azoknak a szenteknek az állapotához, akiknek tökéletessége főként az Istennel való egyesülésben van, mely őket teljesen kiemeli önmagukból.” Mária egyszerű, jól érthető és „földön járó misztikus”.

Közössége tagjának lenni ma sem jelent mást, mint azt, amire ő is vágyott: társakká válni az Úrban a küldetés által, amely Isten dicsőségére és embertársaink javára szolgál. Nem a szokványos női szerzetesi út ez. Nem a misztika, a látomások, a „nagy” vagy hosszú imádságok útja és lelkisége ez, nem az egyház „kiskorúan engedelmes”, szótlanul és lehetőleg láthatatlanul szolgáló „nővérkéinek” útja ez. A Congregatio Jesu-hoz való tartozás legtöbbször olyan út, amelyet nem járt be előttünk senki, mert úgy keletkezik, hogy rálépünk, elindulunk és kitartóan végigjárjuk. Mindenki egyesével, de ugyanakkor együtt, egymást támogatva. Ez az út, ez a lelkiség nem csupán az egyén megszentelődésére szolgál – mint ami Ward Mária korában a szerzetes nővérektől elfogadott és elvárt volt –, hanem Isten dicsőségét és Jézus követését a felebarát szolgálatán keresztül valósítja meg.

 

Őszinteség, igazságosság, szabadság


Knáb Judit: A noviciátusban olvastam először Ward Mária életrajzában arról a lelki tapasztalatáról, melyet ő az „igaz lélek látomásának” nevezett. Nehéz volt érteni, mert régi nyelvezetű szöveg, de a három kulcsfogalmat: őszinteség, igazságosság, szabadság, rögtön megjegyeztem és nagyon lelkes lettem tőle. Számomra ez, azóta is meghatározó, igyekszem e szerint élni, tevékenykedni, ami nem is olyan egyszerű.

Az őszinteség feltételezi, hogy érett emberek vagyunk, ismerjük és elfogadjuk erősségeinket és gyengeségeinket egyaránt, felvállaljuk mind a sikereinket, mind a kudarcainkat; nem dimenzionáljuk túl egyiket sem, hanem igyekszünk minden adományunkat a közösség szolgálatába állítani és alázattal elfogadni azt, ahol fejlődnünk kell. Aki Ward Mária követőjeként él, az meg is tesz mindent annak érdekében, hogy növekedjen.

Tapasztalataim szerint és Ward Mária mondását komolyan véve állíthatjuk, hogy az őszinteség minden erény alapja. „Amilyen nagy benned az őszinteség, olyan mértékben teszel szert egyéb erényekre is.”

A személyiségtípusomból adódóan az igazságosság egészen központi helyet foglal el életemben. Érzékenyen reagálok arra, ha az igazság, az igazságosság sérül. Sokat elmélkedem az igazság és irgalmasság összefüggésén, mert való igaz, sokszor előfordul, hogy a mérleg valamelyik irányba elbillen: vagy a rideg igazság képviselete miatt sérül az irgalmasság, vagy a rosszul értelmezett szeretet, illetve „az áldott béke” kedvéért sérül az igazság, az igazságosság.

Jézus, aki maga volt az igazság, bizony néha kemény szavakat is használt, azért hogy pontosan azt értsük, amit mondani akart. A társadalomban és az egyházon belül is érzem, hogy sokszor a könnyebb utat választva elrejtjük az igazi mondanivalónkat. Tapasztaljuk, hogy sokszor nagyon nehéz jól kritikát gyakorolni, valamilyen negatív élményt mások megsértése nélkül kifejezni. Ennek ellenkezője is számtalanszor megjelenik, nevezetesen az, hogy keveset beszélünk saját vagy mások pozitív tapasztalatáról.

Tartományfőnöki szolgálatomban saját rendtársaimmal és más rendek elöljáróival együttműködve hazai és nemzetközi szinten egyaránt újra és újra megélem, hogy a valósággal szembenézni bizony nagyon fájdalmas lehet: a csökkenő létszám, növekvő átlagéletkor, sokféle, sokszintű változások miatt. A kihívások nem új keletűek; tudjuk azonban, hogy „az igazság szabaddá tesz” bennünket (Jn 8, 32.).

Számomra nagyon bátorító, hogy az őszinteség alapjára épülő igazságosság a szabadsághoz vezet el. Ahhoz a fajta belső szabadsághoz, amit Ward Mária látomása kapcsán így fogalmaz meg: az igaz lélek „páratlan módon szabad minden földi dologhoz való ragaszkodástól, sőt még attól is, amitől valamely ragaszkodás kialakul. […] Ez a szabadság azt jelenti, hogy egy ilyen lélek képes mindent Istenre vonatkoztatni”, azaz mindent benne látni és érte tenni. Ekkor valósul meg, hogy „olyannak mutatjuk magunkat, amilyenek valóban vagyunk, és olyanok vagyunk, amilyennek mutatjuk magunkat.”

Fontos megkülönböztetni a valamitől való szabadságot és a valamire való szabadságot. Nem elég ugyanis a ragaszkodásainkat elengednünk, vagyis azokat a gondolatainkat, szokásainkat, félelmeinket, stb., amik megkötöznek bennünket (= szabaddá válni valamitől). Aki megtapasztalta már ezt a fajta szabadságot, az tudja, hogy ezt nem saját erőből érjük el, ez kegyelem.  Isten azonban nagyobb ajándékot is ad mindazoknak, akik nem ijednek meg, hanem bátran belé kapaszkodnak. Ő tovább vezet a szabadság útján (= szabaddá válni valamire) olyan életmódra, olyan tettekre, amelyben az Isten terve valósulhat meg általunk. „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

 

A belső szabadságról

Ticz Zsuzsanna: Számomra a szabadság a boldog élet alapja. Az, amikor nincs bennünk túlzott ragaszkodás a dolgokhoz, az emberekhez vagy a tárgyakhoz, az, amikor nincs bennünk félelem, aggódás. A belső szabadság megélése öröm forrása, felszabadít és lelkesít. Meghatározó, hogy a döntéseimben ezt megéljem, hogy ne kényszerből döntsek, ne sürgessen semmilyen tényező, az idő vagy más emberek rám gyakorolt hatása. Nagy bátorság és kihívás erre a belső szabadságra eljutni, nem magától jön, folyamatosan dolgozni kell érte.

Szerzetesként, amikor igent mondtam az Isten hívására, fontos volt, hogy a fogadalmaimat (engedelmesség, szegénység, tisztaság) belső szabadsággal tegyem. A küldetések elfogadásánál is szükségem van az imára, az időre, a konzultációra, hogy a megkülönböztetési folyamat után szabadon mondjam ki az igent. A noviciátusban és a terciátus alatt is több negatív tapasztalatom volt, amikor úgy kaptam küldetést, hogy nem hagytak időt, és ez ellenállást váltott ki belőlem.

A veszprémi háztól, közösségtől való elszakadás során már pozitív élményem volt, végigjárhattam a megkülönböztetés útját. Így megszülethetett bennem egy olyan belső szabadság, amikor már nem kényszerből mondtam igent, holott tisztában voltam vele, nem lesz könnyű, amit vállalok. Ward Mária megélte ezt a nagy szabadságot, tudta, hogy sok ellenállásba fog ütközni, mégis megküzdött azért, amit Isten akaratának ismert fel.

A veszprémi közösség nővérei Molnár Edit, Pollmann Anna, Bérczesi Matild és Herczeg Adél megélték ezt a szabadságot, a kommunizmus nehéz éveiben is hűségesek maradtak a hivatásukhoz, nem ragaszkodtak a régi formához, nem az előírások szószerinti betartására, hanem sokkal inkább az igaz emberség megélésére törekedtek. Felismerték, hogy az embereknek mire van szüksége az adott helyzetben és időben, és így szolgálták a nagyobb jót, az Isten és az embertársaik javát. Életük során rengeteg embert vonzottak magukhoz. Nővértársaim hiteles példája rám is hatással volt, hogy a szerzetesi hivatást válasszam.

 

A lelkigyakorlaton, amikor Szent Ignác imáját imádkoztam „Fogadd el Uram szabadságomat”, megértettem, mennyire fontos, hogy Isten megajándékozott engem a szabad akarattal. Nap, mint nap válaszolnom kell arra, hogy készen állok-e visszaadni neki a szabadságomat azért, hogy Ő legyen a gondolataimban, cselekedeteimben, kapcsolataimban, vágyaimban, és engedjem, hogy Ő vezessen.

 

A szerzetes szépségéről

Kaszap Viktória: Nagyon sok érték, mély jelentésű lelki tartalom, rengeteg jámbor gondolat megfogalmazódik a megszentelt élet éve kapcsán szerzetesi és mindenféle körökben. A legritkább esetben jut kifejezésre egy profán módon is nehezen értelmezhető tulajdonság, a szépség.

Hétköznapi értelemben nem voltam soha szép lány. Sokáig szerzetesnőként sem volt fontos értelmeznem azt, mit is jelent ez a kifejezés. Amikor eldöntöttem, hogy szerzetes leszek, akkor édesapám azt mondta nekem, hogy végül is egy apácának nem szépnek, hanem jónak kell lennie. Bár tudtam, hogy nekem a „jónak lenni” kifejezéssel is problémáim lesznek, kissé lázadozó természetű lévén, de azért belevágtam.

Lassan 20 éve annak, hogy nővér vagyok, ugyanannyi ideje szerzetes, mint amennyi ideig „civil” voltam. Nyilván, mint egészséges nőnek, nagyjából fontos volt habitusban, majd később hétköznapi ruhában is, hogy normálisan, a koromnak megfelelően nézzek ki. Ritkán beszélgettünk a közösségben a külsőségekről, általában a tanítványaim hívták fel a figyelmemet arra, ha nem tetszett az ingem, vagy éppen nem tartották elég fiatalosnak a pulóveremet. Nem volt fontos a szépség, a külcsíny. De csak azért, mert nem is tudtam, hogy ez a kifejezés mit jelent.

Ward Máriától erre vonatkozólag is kaptam segítséget. Ő a maga korában igazi nő volt, fiatal nemes lányként előkelő ruhákat hordott. Később előfordult, hogy álruhát kellett magára öltenie, és ha a helyzet úgy kívánta, tudatosan az egyszerű ruha mellett döntött. De akkor is fontos volt számára, hogy megjelenése harmonikus legyen. Mindent azért, hogy minél több embert megnyerjen Isten ügyének. Amikor az „igaz lélek”-ről szóló látomásában egy „szép lelket” látott, akkor vált a szépség fogalma igazán világossá számára. De mitől is volt szép vagy tökéletes ez a lélek?

Az első kifejezés, amit a szépség meghatározásához használ, az, hogy a lélek „páratlan módon szabad” volt. Egészen addig, amíg egy lélek függ valamitől vagy valakitől, addig nem lehet igazán önmaga. Mindig a másiktól, egy helyzettől való függése határozza meg külsejét, viselkedését. Elég egyszerű tétel ez, ha átgondoljuk életünk függő viszonyait.

A második fontos tézise, hogy egy igazán „szép lélek” minden jóra kész. Mindnyájan ismerünk olyan nőket, férfiakat, akiket első megítélésre szépnek is mondhatnánk, egészen addig, míg meg nem látjuk cselekedeteiket, meg nem halljuk vélemény-formálásukat. Szinte azonnal átértékeljük magunkban a szépségüket, ha nem pozitív a kisugárzásuk vagy tetteik nem a jóra irányulnak, nem mások javára válnak. De mennyire megszépül egy első látásra „csúnya” ember, ha kedves, megértő, másokért élő személy.

Ward Mária negyedik attribútuma, amely szerinte a szépet széppé teszi, nem magától értetődő dolog, még a keresztények számára sem, pedig nagyon egyszerű. Ez a lélek, amely szerinte szép, annyira szép, hogy szavaival élve: „a lélek, amelyet láttam, sokkal szebb volt annál, hogysem ki tudnám azt fejezni”, mert képes mindent Istenre vonatkoztatni. A szépség meglátja a szépet, felismeri, hogy egyívásúak. A szépség megjelenése a teremtéssel kezdődött és a teremtett világ továbbhordozza azt magában: a színekben, a sokféleségben, a harmóniában, a zenében, az ember kétneműségében, a kapcsolatokban, az egységben.

Nagyon egyszerű dolgok ezek, mégis olyan nehéz rátalálnunk egyedül. Ebben segít az előttünk járó szentek, rendalapítók példája. Rámutatnak az egyszerű és számunkra is felfedezhető dolgokra és arra hívnak meg minket, hogy gyakoroljuk ezeket: menjünk ki a természetbe, álljunk meg és reflektáljunk a saját életünkre, vagy végezzünk lelkigyakorlatot, hogy felfedezzük saját lelkünk, életünk szépségeit. Figyeljük meg a környezetünkben, hol látunk jó dolgokat, kik a jó emberek. Fedezzük fel függéseinket, ha kell, segítséggel, de engedjük el azokat. Reflektáljunk minden napunkra, és egyszer csak láthatóvá válik Isten. Ha ezt rendszeresen gyakoroljuk, akkor képesek leszünk mindenben őt látni, dolgainkat rá vonatkoztatni. Nem kell szerzetesnek lenni ahhoz, hogy elinduljunk ezen a felfedező úton, de ha azok vagyunk, akkor sem szabad elfeledkeznünk róla. A szépség ott van mindnyájunkban, ott van körülöttünk, a másikban. Segítsünk egymásnak felfedezni azt!

 

Congregatio Jesu rend alapítója, Ward Mária (1585-1645) az anglikánok üldözései miatt Flandriában nyitotta első rendházait és iskoláit. CJ nővéreket (népies névén az angolkisasszonyokat) először Pázmány Péter hívta magyar földre, később Mária Terézia telepítette le őket. Iskoláikban (Budapest, Eger) a Ward Mária karizmájára és a Szent Ignáci lelkiségre épül pedagógiájuk. www.cj.hu

 

Nekem sok idő kellett, hogy eljussak ezekre a felismerésekre és fájdalmas volt szembesülni azzal, hogy igazából sem őszinte, sem szabad nem vagyok a szépséggel, nőiességgel kapcsolatban. Könnyű kívülről nézni az embereket, a nőket, szerzetesnőket és kritikát megfogalmazni a témában. De nehéz lépéseket tenni annak érdekében, hogy kiengesztelődjünk az adottságainkkal, lehetőségeinkkel. Néha nehéz, de érdemes!

Maliga Enikő