Sr. Prof. Dr. Gemma Simmonds CJ: „Mindenben megtalálni Istent“ Loyolai Szent Ignác lelki tapasztalatának egyik alappillére Ward Mária életében

 

Jubileumi nemzetközi konferencia, Budapest, 2010.


Ha az ember kanonizált szent akar lenni, nem árt, ha vértanú vagy szűz (sőt inkább mindkettő), király, királynő vagy szerzetes, a szentek nagy része ugyanis ezek közül a csoportok közül sorolható valamelyikbe. Akik hétköznapi életet élnek, házasok és hajtják a hétköznapok taposómalmát, azok csak ritkán lesznek szentek – legalábbis hivatalosan. Vallási hagyományunk a jelek szerint nem könnyen fedezi fel Isten jelenlétét a hétköznapok világában. Ward Mária viszont nagy örömmel talált rá Istenre az élet megszokott dolgaiban – és meggyőződésévé vált, hogy akik csatlakoznak hozzá, azok a „hétköznapi Istennel” találkozva fognak rálelni a szentségre, amelyre vágyakoznak. Mária szűz és szerzetes volt, és többet szenvedett, mint az emberek nagy része. Úgy sejtem ugyanakkor, hogy személyének és spirituális örökségének legszentebb és legvonzóbb vonása pontosan az, hogy meggyőződése szerint Isten megtalálható a hétköznapiságban, az egyszerű feladatok lelkiismeretes elvégzésében.


Mielőtt szemügyre vennénk, hogy mit gondolt Mária a szentségről, először néhány szót arról, hogy miként értette a szentség kifejezést. Néhány perc erejéig talán mindannyiunknak érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a saját életünkben, saját tapasztalatainkban mi hasonlít legjobban a szentségre. Vannak-e életünknek vagy tapasztalatainknak olyan összetevői, amelyek szentnek tekinthetők – még ha csak szerény keretek között is?

Mária rokonai között több vértanú is volt. Nem egy családtagja az életét adta a hitéért vagy börtönbüntetést szenvedett azért, mert katolikus volt. Avilai Szent Terézhez és Loyolai Szent Ignáchoz hasonlóan eleinte Mária is szövögetett romantikus álmokat arról, hogy majd a vértanúk sorsára jut, tizenötéves korára viszont már nem lelkesedett annyira az efféle kegyetlen halálért. Mint a legtöbb ember, idővel egyre realistább lett, talán az életet is jobban megszerette, és jobban ragaszkodott hozzá. Akárhogy is, hiába imádkozott azért, hogy visszatérjen a vértanúság iránti vágya, Isten kinyilvánította számára, hogy nem kínzások és nyilvános kivégzés formájában fog vértanúságot szenvedni, hanem úgy, hogy elfogadja saját életének valóságát, minden kudarcával, csalódásával és árulásával együtt, s hitben, reményben és szeretetben él. A legnehezebb körülmények között is pontosan ezt tudta megtenni, és bennünket is arra hív, hogy ugyanígy éljünk. Életének tapasztalatai megtanították őt arra, hogy különbséget kell tennie igazi és vélt kudarc között. Oly sok fiatalhoz hasonlóan ő is azt gondolta, hogy a legdrámaibb, és leglátványosabb dolgok a legnehezebbek és általuk lehet a legtöbb érdemet szerezni. Valójában mindenki tudja, aki folyamatos nehézségek közepette él (például idősek a szülei, beteg a gyermeke vagy a társa, pótolhatatlan veszteség érte egy kapcsolat felbomlása miatt vagy betegség őrli fel az erejét), hogy ha nap mint nap hitben, reményben és szeretetben igyekszünk élni, ellenállva annak a kísértésnek, hogy feladjuk a küzdelmet, akkor már eleve vértanúságot szenvedünk. És ez gyakran nehezebb, mint az a látványos hősiesség, amely csak néhány pillanatig tart.

Mária meggyőződése szerint a nőknek az a hivatásuk, hogy „nagy dolgokat vigyenek végbe” Istenért, nevelői munkát végezzenek, és képzésben részesüljenek, apostolok legyenek, akik átadják a hitet. Ez a véleménye nem csupán egyházi téren, de az egész korabeli kultúrán belül is forradalminak számított. Felismerte, hogy a nők társadalmi elnyomásának a gyökere egyszerűen az, hogy a nők hangját és a nők tapasztalatát kizárják a társadalmi diskurzusból, s ez ellentétes Isten elgondolásaival. De hogy valaki „nagy dolgokat visz végbe”, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy látványos és elképesztő dolgokat tesz. Olyan nagyság is van, amely abból fakad, hogy az ember teljes szívével beleáll a hétköznapi életbe; és ez az elköteleződés átalakítja mind őt magát, mind a környezetében élőket.

E ponton eszünkbe juthatnak Szent Ignác Lelkigyakorlatai, amelyek belső magvát, a „vezérelv és alapigazság” lényegét az alkotja, amit Ignác indifferenciának, Mária pedig kivételes szabadságnak nevez. Mária fejtegetései szerint „a kivételes szabadság mentesít attól, ami földi dolgokhoz köthetne bennünket, teljesen ráhangol, és megfelelően előkészít a jótettek végzésére”. Ha nem akadunk fenn a 17. század nyelvezetén, akkor a hétköznapiság egyszerű és közvetlen teológiájára bukkanhatunk Máriánál, amelynek gyökere egyrészt a „vezérelv és alapigazság”, másrészt a szeretet elnyerésére irányuló – a Lelkigyakorlatok végén található – elmélkedés. Az ösztönösen vágyott és ragaszkodással magunkhoz szorított „földi dolgok” nem mások, mint a hatalom és a biztonság különböző formái, a pénz és a pénzen megvehető csillogás, no meg az az igény, hogy nyomban megkapjuk a jutalmunkat azért, amit teszünk. Hatalmi törekvéseink intézményeken és személyes kapcsolatainkon belül egyaránt lehetnek, de az is lehet, hogy uralni akarjuk önmagunkat és a környezetünket; lehetnek olyan hamis biztosítékaink, amelyek sokkal szilárdabbnak tűnnek, mint a hit útja. Ha leválunk minderről, s szabadok leszünk, megengedve Istennek, hogy munkálkodjon életünk hétköznapi viszonyai között, akkor megnyílunk arra, hogy minden cselekedetünkön, minden élethelyzetünkön átragyogjon Isten dicsősége.

Mint ismeretes, Mária kudarcot kudarcra halmozott. Fiatal korában kétszer is kísérletet tett arra, hogy a ferences hagyományt követve monasztikus életet éljen, de mindkét próbálkozása kilépéssel végződött. Visszatért Londonba, és a bujkáló katolikusoknak igyekezett a segítségére lenni. Ebben az időszakban élte át az úgynevezett Glória víziót. Megpróbálta felismerni, hogy milyen jövőt és hivatást szán neki Isten, s azt tette, amit a legtöbben tettünk volna a helyében, vagyis imádkozott, ám nem igazán történt semmi, miközben ezekkel a „szent dolgokkal” foglalatoskodott. Azt hiszem, ezt az állapotot mindannyian tapasztalatból ismerjük. Miután azonban belefogott valami egészen hétköznapi, banális és egyszerű dologba, tudniillik fésülködni kezdett, a tükörképét látva egyszer csak azt hallotta: „glória, glória, glória”. Erről a dicsőségről beszél Szent Irenaeus, aki szerint Isten dicsősége nem más, mint a teljes életet élő ember. Ez a dicsőség a sajátja annak a tanítványnak, aki Jézussal együtt járja a keresztutat, akárcsak később Mária, akit elutasított, börtönbe vetett és elítélt szeretett egyháza. Ugyanezt a rejtett dicsőséget pillantotta és tapasztalta meg a színeváltozás alkalmával Péter, Jakab és János, mielőtt ruháitól megfosztva és megalázva látták volna Jézust a kereszten.

Hogyan értsük ezt ma, és hogyan élhetünk ennek a szellemében? Olyan korban élünk, amelyben az emberek identitását manipulatív reklámok irányítják, sőt határozzák meg. A tükör több millió nő (és nem egy férfi) szemében egyszerre bír ellenállhatatlan vonzerővel és gyötrő kínnal. A hatalmas befolyású és mindenütt jelen lévő divatipar olyan tükröt tart elénk, amelyben imádásra méltó és visszataszító tárgynak látjuk önmagunkat és testünket. A glória víziót ábrázoló híres festményen látható tükörben viszont Ward Mária mélységesen mély igazságot hall és lát önmagáról és a „jövőbeli nőkről”. Saját tükörképét megpillantva Mária látja is, amit hall – Isten dicsőségét, amely átragyog emberi gyengeségén. Istennek ez a dicsősége azokban a nőkben nyilvánul meg, akik a legátfogóbb értelemben vett művelődés segítségével túlemelkednek a patriarchális rendszerből következő emberi, társadalmi és spirituális fogyatékosságaikon. E szempontból Ward Mária arra tanít, hogy nevezzük néven, fogadjuk el és értékeljük pozitívan a valóságot. A nyugati kultúra egyre nagyobb mértékben illúziókra épül. A képeslapok és az újságok tömve vannak a hírnév illúziójával. A reklámipar a boldogság illúziójával kecsegtet: akkor vagyunk sikeresek és teljes életűek, ha a megfelelő autót vezetjük, a megfelelő ruhában járunk, ha a „megfelelő” emberek tartanak maguk közé valónak, ha a megfelelő házban lakunk, ha a megfelelő barátaink vannak… A jelek szerint az egész gazdasági rendszer azon az illúzión nyugszik, hogy a végtelenségig kölcsönökből élhetünk, és soha nem kell számolnunk a következményekkel. Mintha nehézséget okozna, hogy a valóság határai között éljünk, mert a valóság túl színtelen és túl unalmas, s fájdalmas dolog nap mint nap szembenézni vele. Mária látomásának legelemibb mozzanata az a felismerés, hogy szegénységétől és társadalmi kivetettségétől függetlenül minden ember Isten képére és hasonlatosságára van alkotva. Mindegy, hogy gazdagok vagy szegények körében, egyetemen vagy óvodában, lányok vagy fiúk között végezzük a munkánkat, Isten tükrét tartjuk önmagunk és embertársaink elé, olyan tükröt, amelyben a kegyelem hatására megláthatják a dicsőség szépségében fürdő képmásukat.

Írásaiban Ward Mária gyakran utal arra, hogy milyen hatással van az emberi pszichére a helytelen szeretetet és „tárgy vagy konkrétum nélküli” félelem. E visszásságok, mondja Mária, belső szabadsággal egyensúlyozhatók ki. Mária úgy tudta legyőzni a bűntől való félelmét, hogy alázatosan és reménytelten bízni kezdett Isten vezetésében és abban, hogy fel fogja tudni fedezni Isten akaratát a saját szívében. Ezt a megkülönböztetési képességet „a szabadság boldog kezdetének” nevezi, „minden jó kezdetének, amely többet ér nekem, […] mint az egész világ”. A szabadság boldog kezdetének jóvoltából (miközben másféle útmutatásban nemigen volt része) fiatal kora ellenére le tudta győzni a kudarctól való félelmét, mert derűvel eltelve megértette, hogy Istent jobban tudja szolgálni szabadon, mint aggodalmaskodva.

Nővéreihez intézett útmutatásaiban Ward Mária hangsúlyozza, hogy a jótettekre képesítő erő nem valamilyen emberi tehetségből, hanem Isten ki nem érdemelhető kegyelméből fakad. A helyes cselekvés szándékának és a hatékony jótettekre képesítő erőnek semmi köze a nemi különbségekhez vagy a természetes alkalmassághoz. Ebből a szempontból „semmiféle különbség nincs a férfiak és a nők között”. Nézete szerint a bálványimádás és a hamis istenek iránti emberi vonzódás fordítja el erőinket és figyelmünket attól, hogy azt az igaz célt kövessük, amelyre teremtve vagyunk. Még a tanulás és a tudás is lehet bálvány, ha saját magáért tartjuk kívánatosnak, nem pedig minden tudás végcéljáért, vagyis Istenért. Ugyanez a felismerés tükröződik XVI. Benedek pápa legújabb enciklikájában (Caritas in veritate 2): „Az igazságot és az azt felmutató szeretetet csak befogadni lehet, nem pedig létrehozni. Végső forrásuk ugyanis nem az ember, és nem is lehet az ember, hanem Isten, aki maga az Igazság és a Szeretet.”

A középkorban az a felfogás uralkodott, mely szerint Isten elsősorban rendkívüli kegyelmekben és tapasztalatokban található meg. Mária viszont nagyra tartotta a hétköznapiságot és a ház körüli munkát: olyan közegnek tartotta, amelyben az ember növekedhet a szentségben és kiteljesedhet emberségében. Éppen ezért napjainkban komoly jelentősége lehet a nők sorsának javulására nézve. Nevelői munkánk során arra kell bátorítanunk a fiatal nőket, hogy lássanak értéket és bízzanak a saját tapasztalatukban, azzal az emberi és társadalmi kontextussal együtt, amelyben megélik a hitüket. A nőkről és a spiritualitásról írva Ivone Gebara brazil teológus arról beszél, hogy sokáig lenézték, és semmibe vették számtalan nő hétköznapi életét, mintha az soha nem lehetne terepe spirituális reflexióknak. Ám a „kis” életet élő nők milliói tisztában vannak életük értékével, vagyis azzal, hogy keresztségi fogadalmuk és a megtestesült Istennel való találkozásuk lényegében ahhoz kötődik, megfelelően tudják-e végezni a hétköznapi teendőinket, akárcsak Ward Mária, aki szintén erre hívja fel a figyelmünket. A nők elképzeléseit és tapasztalatait banalizáló felfogás hatására kialakuló félelem és önbizalomhiány miatt sokan azt hiszik, hogy nem sokat érnek. Ha magunkban és másokban el tudjuk tüntetni a „tárgy vagy konkrétum nélküli” félelmet és a helytelen szeretetet, azzal előmozdíthatjuk azt, hogy a nők igazi belső erőre tegyenek szert. És érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogy a nőket megerősítve és felszabadítva egyidejűleg a férfiakat is megerősítjük, és kiszabadítjuk azokból a hamis uralkodói szerepekből, amelyek szintén mérgezőek és lealacsonyítóak, s amelyeket egyre több fiatal férfi nem hajlandó többé magára venni.

Ezek után legyen szabad rátérnem Máriának az igaz lélekről nyert látomására. 1615-ben egy lelkigyakorlat során szerzett felismeréséről számol be: egy „igaz lelket” lát, akit „kivételes szabadság” óv meg a bálványoktól és „mindentől, ami görcsösen láncolhatná földi dolgokhoz”. Ez a szabadság képessé tesz bennünket „minden jócselekedetre”, aminek köszönhetően nem gondoljuk többé, hogy csak egészen különleges és „szent” körülmények között találkozhatunk Istennel, hanem pontosan emberi életünk hétköznapi dolgaiban tudjuk megtapasztalni Őt.
Az igaz lélekben élő bizalom és áttetszőség megengedi, hogy „olyanok legyünk, amilyennek látszunk, és olyannak látsszunk, amilyenek vagyunk”, félelemtől és tettetéstől mentesen. Mária szerint ebben az állapotban visszatérünk az emberiség eredendő igazságához, őszinteségéhez és ártatlanságához. Ezt a sajátos spiritualitást fejezi ki a jezsuiták ismert mondása, a „megtalálni Istent minden dologban”. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy ez pontosan mit is jelent. A kérdésre akkor kapunk választ, ha őszintén elfogadjuk azokat az ajándékokat, amelyeket ingyen kaptunk Istentől. Arrogáns emberekről az angolok azt mondják: „Mit gondol magáról – hogy Isten ajándéka?” Érdemes erre hangos igennel válaszolnunk: mindannyian Isten ajándékai vagyunk – önmagunknak és a világnak. Minél inkább elhisszük, hogy Isten ajándéka vagyunk, paradox módon annál alázatosabbak leszünk, mert felismerjük, hogy ami vagyunk, és amink van, az mind Istené. Minden Istentől és Istenért van – ez a lényege mindennek. Aki tudatában van ennek, az felismeri az Ajándékozót az ajándékban, és igazán alázatos tud lenni.

Az igazi emberi életről alkotott keresztény felfogás lényeges összetevője, hogy újra fel kell fedeznünk, mi volt Isten eredeti terve az emberrel. Aki egységben van Istennel és tudja, hogy igazi emberi életre van hivatása, annak nem valamiféle emberfeletti szentignáci Übermensch-sé kell válnia, hanem mélyebben el kell sajátítania az emberi létet. Ez következik a megtestesülés tényéből. Az igaz lélek látomása annak alapvonásait tárja elénk, amit különböző formákban megélünk, tanítunk és megosztunk egymással emberi hivatásunk céljáról, s a kegyelemben alkotott, újra felfedezett teremtést összekapcsolja a teljes és kegyelemmel eltöltött emberi élettel. Ez az integráns és holisztikus látomás hatalmas erővel állítja elénk, hogy együtt kell működnünk a természettel. Keresztény hivatásunk szervesen összefonódik a környezetünkkel szemben tanúsított tiszteletteljes viszonyulással, „hogy olyanok legyünk, amilyennek látszunk, és olyannak látsszunk, amilyenek vagyunk”, hogy ne a teremtés kapzsi és despota elnyomói legyünk, hanem gondos gazdák, akik harmóniában élnek az Istentől származó, természetes világ többi részével. A környezet kizsákmányolásának és a klímaváltozásnak ma egyre komolyabb hatása van világunkra. Az igaz lélek látomása választ kínál korunk e súlyos drámájára. A Ward Máriánál megjelenő „kivételes szabadság” és „a jótettekre való teljes ráhangoltság és megfelelő előkészítettség” ahhoz biztosít kegyelmet, hogy olyan életet éljünk, amely helyreállítja eredeti természetünket, ezáltal képesek leszünk szeretni az igazságot, és igaz tetteket cselekedni.

Ward Mária álma szerint „kiderül majd, hogy a jövőben a nők nagy dolgokat fognak végbevinni”. Ezzel a meggyőződéssel halt meg, jóllehet amit élete során felépített, azt mind lerombolta az egyház, amelyet oly hűségesen és oly nagy szeretettel szolgált. Lehet, hogy meglátjuk életünk és munkánk erőfeszítéseinek gyümölcseit, de előfordulhat, hogy nem. Nem ez a fontos. Élete végén Ward Mária a következőket írta: „Mindegy, hogy árokban vagy ágyban ér utol minket a halál, csak legyünk hűségesek.” Szavai azt a kérdést szegezik nekünk, hogy milyen templomot építünk és kinek az országát szolgáljuk. Ha valóban azt akarjuk, hogy életünknek és munkánknak maradandó gyümölcse legyen, akkor imádkozzunk azért, hogy legyünk elég alázatosak annak tudatosításához, hogy Isten ajándéka vagyunk, és hogy pontosan ez tesz naggyá bennünket.

Antonio Machado spanyol költő szavaival: „Utazók, a lábnyomaitok alkotják az utat, semmi más. / Utazók, nincs út, lépteitekkel ti járjátok ki az utat.”
Mária hivatalos megpróbáltatások és tévedések fájdalmas sorozatán keresztül tanulta meg, hogy bíznia kell saját spirituális tapasztalatában. Akárcsak korábban Szent Ignác, meg kellett tanulnia, hogy a bensőjében, szívének vágyaiban hatást kifejtő lelkek közül melyek igazak és melyek tévesek. Szerencsétlenségére manipulatív elöljárókkal és hatalmi igényű lelkivezetőkkel volt dolga, akik bizonytalanságba taszítottak, s ezért nem tudott bízni a saját ítéletében. Istennel ápolt kapcsolatának mindennél nagyobb ereje és saját józan esze végül azonban győzelmet aratott a kudarcokon és aggodalmaskodásain. Bár a lelkivezetője arra bíztatta, hogy az isteni büntetéstől és a pokolbeli kínoktól való félelem mozgassa a cselekedeteit, idővel bízni tudott abban a meggyőződésében, hogy Isten szereti. Megtanulhatjuk tőle, hogy soha nem fogunk tanulni a kudarcainkból, ha túlságosan félünk attól, hogy kudarcot vallunk. Ward Mária beszámol arról, hogy gyerekkorában annyira félénk volt és oly kevés önbizalma volt, hogy rendszerint kirohant a szobából, ha idegenek léptek be. Gyakran elgondolkodtam azon, hogyan lehetett egy ilyen kisgyerekből olyan nő, aki szembe tudott helyezkedni a hierarchikus egyház koncentrált hatalmával. Talán ismerik azt a történetet, mely szerint a canterburyi érsek azt mondta, hogy Ward Mária több gondot okoz az anglikánoknak, mint hat-hét jezsuita. Bár az angol állam már halálra is ítélte őt, Mária mégis felkereste az érseket a Lambeth Palace-ban, és mivel nem találta otthon, egy gyémánttal felkarcolta a nevét az ablaküvegbe. Ward Mária – a graffitis! Ismételt kudarcai mindenesetre inkább erőt öntöttek belé, mintsem félelmet keltettek volna benne az újabb sikertelenségektől. Ha az ember már minden más biztonságforrását elveszítette, talán olyan szorosan tud már kapaszkodni Istenbe, hogy végül megtanulja, honnan ered az igazi erő.
Isten hívja és szereti – ez a meggyőződése erősebb lett minden félelménél; nem félt már attól, hogy kockázatokat vállaljon és nem félt már attól, hogy mit fognak mondani a kortársai. Istenhez fűződő viszonyának egyik legmélyebb eleme a belső szabadságra szólító ismételt hívás: ez a szabadság megszabadítja gondolkodását és szívét attól, hogy féljen mások negatív véleményétől, és hamis biztonságokba kapaszkodjon. Mária szemében az integritás és az őszinteség erénye lett a sajátos vonása mindazoknak, akiknek hivatásuk, hogy ebben az új irányban haladjanak.

Krisztus azért jött, hogy olyan utat nyisson nekünk, amelyen járva vele együtt hozhatjuk létre azt a világot, amelyet Isten eredetileg eltervezett. A keresztényeknek az a szerepük, hogy Istennel együtt megteremtsenek egy átalakuláson végigmenő világot. Ez fogja felszítani a hívő emberek új nemzedékének lelkesedését. A közjó fogalmát világunk olyan szemléletmódra cserélte, amely szerint a nyereség és a hatékonyság magasabb rendű érték, mint az emberek és a környezet megmaradása. Krisztus követése alternatívát kínál az egyén bálványozásával szemben, és elejét veszi annak, hogy az ember identitását elsősorban vásárlási és fogyasztási potenciálja határozza meg. Helyette arra ad módot, hogy egyek legyünk Krisztusban, egészen alapvetően elfogadva egymást: testvéreknek és rokokoknak, minden társadalmi és ideológiai megosztottságon túl. Ettől persze még ne legyünk önelégültek és ne tartsuk magunkat erkölcsileg magasabb rendűnek; de abban bízhatunk, hogy lehetséges és kívánatos alternatívánk van a fogyasztási szemléletű, önigazoló, hosszú távon fenntarthatatlan életmódhoz képest. És ezeket az értékeket pontosan meg kell világítanunk egymás számára és azoknak, akikkel kapcsolatban vagyunk.

1. Keresztény nevelők vagyunk, s ezért olyan látásmódot és nyelvezetet kell kialakítanunk, amelynek „interpretáló ereje” van, és határozottan ki tudja fejezni, hogy mit jelent a teljes emberség és a „jó társadalom”. Felfogásmódunknak meg kell tudnia világítani, hogy az egyház végső értékei gazdagítják és felszabadítják az embert, nem pedig autonómiájának, racionalitásának és demokratikus szabadságának feladására kényszerítik. Ellenkező esetben az egyház könnyen „szolgáltatóipari” intézménnyé válhat, amely lényegében csak liturgikus „vigasztáplálékon” és önkiteljesedési technikákon alapuló „spritualitást” kínál. Könnyen magába nyelheti valamiféle nárcisztikus, fogyasztóelvű kultúra, s így elvesztheti társadalmi és spirituális radikalizmusát.
2. Az evangelizáció az egyház küldetésének belső lényegéhez tartozik, de sosem egyirányú folyamat. Az egyházat (beleértve minket itt, ebben a teremben) szintén „evangelizálja” az éppen uralkodó kultúra. És ez gyarmatosítássá is fajulhat. Fontos, hogy legyen szemünk arra, hogyan válhat maga a kereszténység is a gyarmatosítás tárgyává. Meg kell tanulnunk, hogy minden kreatív lehetőségünket latba vetve miként erősíthetjük meg egymást a – hiteles és szépséges – keresztény hit erejével. Csak így tudunk megjeleníteni egy olyan életformát, amelynek nagyfokú és kétségbevonhatatlan vonzereje van.
3. Kultúránk keretein belül összességében egyre nehezebb meghatároznunk és átadnunk legfontosabb értékeinket. A válság még erőteljesebben jelentkezik az egyház és a keresztény oktatás színterén.

A kultúra „közös meggyőződések, értékek, szokások, magatartásformák és műalkotások olyan rendszere, amelyet valamely csoport vagy társadalom annak érdekében használ, hogy tagjai kommunikáljanak egymással, értelmezzék és alakítsák környezetüket”. A kulturális rendszereket a tanulás és a konkrét alkalmazás folyamatán keresztül adjuk át nemzedékről nemzedékre. Az oktatásban dolgozók egy pillanatra talán elgondolkodhatnának, és számba vehetnénk iskoláink kulturális sarokpontjait. Hogyan adjuk át keresztény hitünk értékeit Ward Mária hagyományát követve? Hogyan látjuk és kezeljük a fiatalokat? Meglátjuk-e bennük Isten dicsőségét, és bátorítjuk-e őket arra, hogy ezt személyesen fel is fedezzék? Hogyan lehetünk hivatásunk színterén (egyénileg és közösségileg) „olyanok, amilyennek látszunk” és hogyan „látszhatunk olyannak, amilyenek vagyunk”? Hogyan fogadjuk a kívülállókat, azokat, akik másként gondolkodnak és cselekszenek, mint mi? Hogyan ünnepeljük a „velünk lévő Istent” a liturgikus ünnepek alkalmával, biztosítunk-e hozzá kellő csendet, gondolkodásbeli elmélyülést, mély és őszinte beszélgetéseket, alkalmas művészi alkotásokat a falakon? Fel tudja-e hívni mindez a kívülállók figyelmét arra az átalakító erejű életmódra, amelyet olyan emberek élnek, akiknek szakramentális képzelőereje megtestesíti Isten gazdagságát és szépségét?

Meggyőződésem szerint a katolikus keresztény hagyományt oktató és megélő közösségek létezése lényegi részét alkotja annak a folyamatnak, amelynek során átadható az emberi létről alkotott hitbeli felfogás. Komoly lehetőségünk van arra, hogy alakítsuk a világunkat. Ha nap mint nap egyszerűen csak hűségesen megéljük a saját keresztségünket, akkor tanúságot teszünk arról, hogy miként testesülnek meg a keresztény meggyőződések az emberi életben. Ezáltal igazságaink és értékeink jól látható jelekké válhatnak mások számára. Az emberi rendeltetés megélésének szakramentális formáját kell kialakítanunk. Ha ugyanis a hit semmi lényegeset nem tud mondani politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekről, akkor gyors ütemben a tündérmesék birodalmába húzódik vissza. A katolikus egyház egységes társadalmi tanítást és teológiát dolgozott ki, különösen a II. Vatikáni zsinat óta. Az én szememben fontos, hogy egyetlen vezető személyiség emelte fel a hangját teljesen egyértelműen az iraki háború ellen: a pápa. Nyilvános felszólalásaikban az angol püspökök is határozottan állást foglaltak a háborúval szemben. A brit sajtó szinte teljes hallgatásba burkolta ezeket a nyilatkozatokat, ugyanakkor a legapróbb szexuális vonzatú ügy is nyomban címlapra kerül. Gyermekkoromban két nyelvet sajátítottam el, ahogyan talán Önök közül is többen. Meg kell tanulnunk, hogy két nyelvet beszéljünk a jelenlegi kultúrán belül. Meg kell tanulnunk, hogyan fordíthatjuk le a glória vízióban és az igaz lélek látomásában megjelenő értékeket úgy, hogy érintkezni tudjunk azzal a valósággal, amelyben az emberek nagy része él. Ha képtelenek vagyunk rá, hamarosan süketek párbeszédét fogjuk folytatni: csak magunkban beszélünk.

Michael Paul Gallagher ír jezsuita teológus abban segít fiatal katolikusoknak, hogy az elméleti hittől eljussanak az élő hithez. Véleménye szerint az átmenethez mindenkinek három dologra van szüksége: közvetlenül, személyesen találkozzon Istennel Krisztusban; érezze, hogy tartozik valahová; igaz tetteket vigyen végbe. Ha valamelyik hiányzik a három közül, a hitbeli növekedés folyamata csorbát szenved. Számtalan fiatal nagyfokú töredezettséget él át, aminek könnyen identitásvesztés lehet a következménye. Vágyva vágynak arra, hogy tartozzanak valahová. Jó esetben ez a kapcsolati vágy együtt jár azzal, hogy meg akarják ismerni Jézust, Isten emberi arcát, amelyet azután másoknak is meg akarnak mutatni. Az így kialakuló életformát nevezem szakramentális vagy eucharisztikus életformának, de modern kifejezéssel joined-up livinget (önkéntesen csatlakozhassanak egy befogadó, vonzó, élő közösséghez) is mondhatnánk. Sokan ezt várják tőlünk, de ha a saját közösségeinkben ennek nyomát sem találják, másutt fogják keresni. Olyan csoportoknál, amelyek benyomásuk szerint az emberi létezés mélyebb síkján élnek. A szentségek a belső kegyelem külső jelei – olyan valóságok, amelyek azt mondják: „itt van Isten”. Az emberi lét szakramentális felfogása szerint a kegyelem és a természet nem idegen egymástól, mert a kegyelem szervesen az emberi természethez kötődik, arra épül. Ward Mária pontosan ezt látta az igaz lélek látomásában.

Életének egy olyan szakaszában, amikor már számos elutasításban és kudarcban volt része, megtapasztalta, hogy Isten „lépésről lépésre belép a szívébe”. Ugyanez a tapasztalat visszhangzik Szent János evangéliumának következő szavaiban: „Vegyetek lakást bennem, ahogyan én is lakást veszek bennetek.” Mindennapos átalakulásunk ritmusát folyamatosan az tartja életben, ahogyan apró, szinte láthatatlan erőfeszítéseket teszünk azért, hogy válaszoljunk Isten egységre hívó szólítására. Könnyen előfordulhat, hogy az Eucharisztiában Krisztus teste szent tárggyá válik, olyan fétissé, amelyet úgy imádunk, hogy közben a benne való részesedésünk nem alakít át minket mélységesen mélyen. A communio spiritualitását kell életre keltenünk, amelynek síkján szívünk a bennünk lakozó Szentháromság misztériumát szemléli és testvéreinkben meg a körülöttünk élőkben is meg tudjuk látni bennlakozását. Először is azt tartanám fontosnak, hogy saját magunkkal hozzuk összefüggésbe azokat a szavakat, hogy „ez az én testem”. Azaz, hogy tudunk a megtestesülésről, és részei vagyunk Krisztus testének, ami azt jelenti, hogy megtestesítjük Krisztus bennünk zajló életét és bennünk megvalósuló jelenlétét. Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy mélységesen, vagyis teljesen emberiek legyünk saját magunkkal kapcsolatban, azért, hogy másokhoz is így tudjunk viszonyulni. Ward Mária pontosan ezt látta a glória vízióban.
„Ez az én testem” – ezeket a szavakat a mindenkori másikkal is kapcsolatba kell tudnunk hozni. Az Indiában használatos namaszte köszöntés azt jelenti: a bennem lévő Isten köszönti a benned lévő Istent. Mennyire átalakulna a világunk, és mennyire átalakulnának az iskoláink, ha valóban ennek szellemében tudnánk tekinteni egymásra! Mindannyian testvérek lennénk Krisztusban, és mindannyian Istentől kapott ajándéknak tartanánk egymást. Ez az én testem, mely teérted adatik. Különösen azokkal szemben lenne szükség erre, akiket másnak, akiket idegennek érzünk. Kik ezek a személyek Önök számára? A más nemzethez tartozók? A homoszexuálisok? A politikusok? A tantestületük, a családjuk vagy az egyházközségük azon tagjai, akik másképp gondolkodnak, mint Önök? Elsősorban az egyházat kellene ilyenné formálnunk, de a megváltott társadalom eszményképét sem meríthetjük máshonnan.
„Ez az én testem” – ezeket a szavakat végül veszélyektől fenyegetett környezetünkkel kapcsolatban is hallanunk kell, az egész teremtést szem előtt tartva, amely Szent Pál szerint hozzánk hasonlóan hiábavalóságnak van alávetve és velünk együtt szülési fájdalmak közepette sóhajtozik. Ha újjászülettünk Krisztusban, a világnak is újjá kell születnie, ami csak akkor lehetséges, ha komolyan vesszük az ökológiai válságot. Nemcsak hippik választhatják ezt az életstílust; szerves része a szakramentális életnek, a joined-up livingnek, amelynek keretében megvalósítjuk, amit az Eucharisztiában ünneplünk. A fiatalok szempontjából mindez egyre fontosabb. És ha ennek nem tudunk helyet adni a szentségek ünneplésében, a fiatalok azt fogják gondolni, hogy a szentségeknek és a szakramentális életnek semmi szerepe nincs a valódi átalakulás elérésében.

Hitünk azt a feladatot rója ránk, hogy felmutassuk annak a lehetőségét, hogy miként élhető másként az emberi létezés. Az említett szakramentális képzelőerő síkján meg kell élnünk az igaz lélek látomásában és a glória vízióban megnyilvánuló értékeket. Ha valami, hát ez fogja kinyilvánítani másoknak, hogy miért vagyunk a földön, és ha valami, hát ez fogja hitre vezetni őket. De még ha nem is érünk el ilyen eredményt, legalább abban a tudatban halunk meg, hogy Krisztus ereje és szépsége vesz körül, és társteremtői vagyunk az Isten által elgondolt világnak.

Ward Máriával kapcsolatban a két legismertebb kép a nyitott kör és a csónak. A körben Máriát és ifjú társnőit látjuk, amint reménnyel telten és izgatottan arról álmodoznak, hogy Istenért nagy dolgokat fognak végbevinni. Csalódásokat és üldözéseket tapasztaltak, de reménytelten néztek szembe velük. Ma a nyitott kör magába fogad mindannyiunkat, akik életébe valamiképpen belépett Ward Mária. Arra hív, hogy mélyebb kapcsolatot létesítsünk azzal az Istennel, akit Mária a szülők szülőjének és a barátok barátjának nevezett. Korokon és kultúrákon átnyúlva olyan emberek közé tartozunk, akik reményben éltek, és soha nem adták fel az egyszerű földi halandók pozitív lehetőségeibe vetett hitüket.

A nyitott körtől csak egy lépés a dagadó árboccal haladó hajó. A kép Jézust idézi emlékezetünkbe, aki a tengeren végzett munkából élő férfiakat és nőket hívott el arra, hogy emberi lelkek halászai legyenek, s az Ő országa terjesztésének éljenek. A tanítványokat rettegéssel eltöltő vihar kellős közepén Jézus álomba merült. Azt kérte Pétertől, hogy engedjen el minden bizonyosságot és merjen veszélyes vizeken járni. Ward Mária és társai ugyanilyen viharral és széllel találták szembe magukat, mert Isten arra hívta őket, hogy hagyjanak el minden biztonságos és bizonyos dolgot, s bízzanak Isten „láthatatlan jóságában”. Mária is arra sarkallta követőit, hogy merjenek – kizárólag hitükkel felfegyverkezve – zarándokútra indulni. Isten üdvözítő tervét nem könnyű felborítani, még a legsúlyosabb emberi kudarcok sem állhatják útját. A Hitler és Sztálin idején Európán átsöprő iszonyatos gonoszságvihar nyomán új lélegzethez jutott a Lélek, aki Magyarországról és más országokból a tengerentúlra fújta Ward Mária követőit, Latin-Amerikába, Indiába, Afrikába és a Távol-Keletre, s a mai napig új alapításoknak lehetünk tanúi. Hogy Önök ma itt lehetnek, az sok szempontból az ő hitük és hősiességük gyümölcse. Krisztus keresztje arra emlékeztet, hogy a remény mindig erősebb, mint a kétségbeesés és a cinizmus.

Sokunk életében előfordult, hogy kútba estek a reményeink, cserbenhagytak a barátaink, félreértették, vagy elsöpörték legnemesebb törekvéseinket. Ezt az utat járja Jézus és ezt az utat járják, akik beállnak a kereszt zászlaja alá. Kevesen élték meg ezt a misztériumot olyan derűsen és könnyedén, mint Ward Mária, aki arra tanít minket, hogy ne fordítsunk hátat a valóságnak. Ne hamis biztonságban reménykedjünk, hanem találjuk meg magunkban azt az erőt, amelynek Isten a forrása. A közösség nyitott körének az a célja, hogy erőt adjon nekünk ahhoz, hogy beszálljunk a hajóba, még akkor is, ha viharos szél tépi az árbocát. A galileai halászokat elhívó Krisztus és egy 17. századi yorkshire-i nő egyaránt arra hív minket napról napra, hogy legyünk bátrak és kövessük őket saját életünk körülményei között. Mindannyian zarándokok vagyunk, tartsunk bár földi életünk elején, közepén vagy végén. Ward Máriát idézve: „Ne feledjétek, hogy Isten legyen minden tettetek végcélja, így nagy megelégedés lesz az osztályrészetek, s mindent könnyűnek és lehetségesnek fogtok találni.” Neki bátorsága volt ahhoz, hogy lehetetlennek tűnő dolgot álmodjon meg, s álma valóra is vált, bár nem a saját korában. Most, az évfordulós ünnepségek idején adja meg Isten Lelke, hogy szeretőbb társai lehessünk egymásnak a nyitott körben. Legyünk nagylelkűbb és bátrabb zarándokok, miközben reménnyel telve az ismeretlen jövő felé hajózunk.