Sr. Prof. Dr. Martha Zechmeister CJ: „Szeretni a szegényeket” – Szent Ignác és Ward Mária életpéldája

 

Jubileumi nemzetközi konferencia, Budapest, 2010.


„Szeretni a szegényeket, kitartani a szeretetükben, velük együtt élni, meghalni és feltámadni – ez volt az akarata Ward Máriának.” Ez a felirat olvasható a Congregatio Jesu alapítónőjének sírkövén. A mondat pontosan kifejezi Ward Mária karizmájának legbelső lényegét – és ennek tükrében mutatkozik meg, hogy Mária mindenestől a szentignáci karizmában gyökerezik. Éppen ezért először Loyolai Szent Ignác örökségét vesszük szemügyre, azt a szellemiséget, amelyből Ward Mária táplálkozott.


1. Szentignáci gyökerek

A szentháromságos Isten misztériuma és az apostoli szegénység

Segítségünkre lehetnek ebben Szent Ignác „legbensőségesebb írásai”, vagyis lelki naplójának az a néhány oldala, amely ránkmaradt. Ezekben a szövegekben elénk tárul, mennyire megindítóan bensőséges kapcsolatban volt a szentháromságos Istennel; megtapasztalta, hogy az Atya és a Fiú megnyitják számára egymáshoz fűződő viszonyukat, amelyben biztonságot és védelmet talál. Világosság, fény, melegség – Ignác ezekkel a metaforákkal próbálja leírni, amit megtapasztal. És szinte megütközően gyakran beszél arról, hogy e lehengerlő tapasztalat könnyekkel jár együtt, amelyek szinte az egész létét elöntik.

Ezzel kapcsolatban gondolatmenetünk szempontjából az a fontos, hogy Ignácnak ez a – keresztény vallásosság történetén belül páratlan – szentháromság-misztikája nem valami tisztán szellemi és anyagtalan térben lebeg elrugaszkodva minden kontextustól. Ellenkezőleg: a misztika ajándékát annak gyümölcseként kapta meg, hogy egy teljesen kézzelfogható problémával küszködött: lelki naplójában hónapok során azt a kérdést terjesztette Isten elé, hogy a Jézus Társaságában milyen módon éljék meg a szegénységet konkrétan, és ehhez a Konstitúciók szövegében milyen hangsúlyokat helyezzenek el. Ignác végül a szerzetesi szegénység szinte teljesen szó szerinti, sőt azt mondhatnánk: „materialista” értelmezése mellett dönt. Nem pusztán valamiféle szellemi viszonyulásra vagy merőben spirituális dologra gondol. Azt állítja, hogy a szerzetesnek ténylegesen „nem lehet semmije” („no tener nada”)  – s ennek kell alakítania és meghatároznia életének mindennapos valóságát. Szegénysége abban mutatkozik meg, hogy hol lakik, mit vesz fel, mit eszik, hogyan változtatja a helyét, és hogyan kezeli az anyagi forrásokat.

Ignác szemében életünknek ettől a látszólag banális, fizikai realitásától függ, hogy részt kapunk-e a szentháromságos Isten misztériumában. Naplójának két szövegében egészen világosan beszél erről. 1544. február 23-án a következőket veti papírra: „Az oltár előkészítése alatt Jézusra kellett gondolnom, és […] késztetést éreztem arra, hogy kövessem. Belsőleg úgy láttam: az a tény, hogy ő a Társaság feje vagy vezetője, nagyobb ok arra, hogy teljes szegénységben járjunk, mint bármilyen más emberi ok. […] És valamiképpen a Legszentebb Szentháromság művének láttam, hogy Jézus megmutatta magát nekem vagy megéreztem őt, és eszembe jutott az, amikor az Atya a Fiú mellé adott társnak.”  E helyütt Ignác hét év elteltével arra a látomásra emlékezik vissza, amelyben része volt La Stortában, a római külvárosban. Társaival éppen úton volt a pápához, hogy felajánlja szolgálatát az egyház javára, s ekkor égett a lelkébe az a tapasztalat, amely szervesen beépült a Jézus Társaságának alapjaiba: az Atya a Fiú társául adta, Jézushoz tartozik, az Atya Jézussal együtt a fiának fogadja a Fiúban, s Jézussal együtt „a megváltás művének” szolgálatára rendeli. Hogy Ignác „a Fiú társa” lesz, az ugyanakkor egyben azt is jelenti, hogy a Fiú képmására formálódik: „ő értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek” (2Kor 8,9). A megváltásnak és Isten üdvözítő akaratának ez a „logikája” alakítja ki „Jézus társainak” és a Jézus Társaságának életformáját.
Már tizenkét nappal korábban, 1544. február 11-én elhatalmasodik Ignácon a „vágy, hogy ne legyen semmije”, s azért fohászkodik Istenhez, hogy meggyőződhessen vágyának hitelességéről. Ebben az összefüggésben kell olvasnunk a következő bejegyzést: „Leültem, és inkább általánosságban szemléltem a teljes birtoklást, a részleges birtoklást és a birtokláshiányt. […] További felismeréseim születtek: a Fiú először szegényen küldte igét hirdetni az apostolokat, s azután a Szentlélek igazolta őket, mert [a Fiú] megadta nekik saját Lelkét és a nyelveket, s ily módon, mivel az Atya és a Fiú elküldte a Szentlelket, mindhárom személy megerősítette ezt a küldetést.”

Az apostolok kiküldését Ignác itt a szentháromságos Isten cselekvésének tekinti, ami több szempontból is figyelemre méltó. Azt ugyanis, hogy Jézus elküldi a tanítványokat, s azzal bízza meg őket, hogy hirdessék Isten országát, ily módon egészen szoros összefüggésbe hozza azzal, hogy egyrészt az Atya elküldi a Fiút „az emberi nem megváltására”, másrészt az Atya és a Fiú elküldi a Lelket: ennélfogva az önmagukat a megváltás művének szolgálatára szentelő emberek részesei lesznek annak a kapcsolati eseménynek, amely Istenen belül él. És elnyerve a Szentlelket, az Atya és a Fiú közötti szeretet kötelékét, egyszersmind „a nyelvek adományát” is megkapják. Ahogyan tehát belső kapcsolatba kerülnek az Istenen belül folyó kommunikációs folyamattal, maguk is „kommunikatív kompetenciára” tesznek szert, és képessé válnak arra, hogy szabadon hirdessék Isten igéjét (vö. ApCsel 4,31).

Ám a lelki napló idézett rövid szövegének egy másik elemére is érdemes figyelmet fordítanunk. Ignác kifejezetten arról beszél, hogy a Fiú szegényen küldi igét hirdetni az apostolokat. Az ország hirdetésének szolgálata és az életformaként vállalt apostoli szegénység elválaszthatatlanul összetartozik egymással. Aki Isten országát akarja szolgálni, annak a szegénység életstílusa nem valamiféle önként vállalt aszketikus gyakorlat, hanem conditio sine qua non, elengedhetetlen feltétel: „Semmit se vigyetek az útra, se botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt, és két ingetek se legyen” (Lk 9,3). A szegénység nem külsőleg társul az apostolok életformájához, hanem lényegi része, s szegénység híján az igehirdetés szavainak nem lehet erejük és tekintélyük.
Nem meglepő tehát, hogy a szegénységi eszmény a pápa elé terjesztett Formula Institutiban, a rend alapítási szövegtervezetében is kifejeződik: „Mivel pedig úgy tapasztaltuk, hogy a bírvágy csábításától a lehető legmentesebb és az evangéliumi szegénységhez a lehető leghasonlóbb élet boldogabb, tisztább és alkalmasabb a felebarát építésére, s mivel tudjuk, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus meg fogja adni a szükséges táplálékot és öltözetet azoknak a szolgáinak, akik kizárólag Isten országát keresik, egyénileg és együttesen is örök szegénységet kell fogadniuk…”
Ignác úgy vélte, hogy karizmájának lényegét társai közül Jerónimo Nadal értette meg a legpontosabban. Ezért rendi vizitátorként azzal a feladattal is megbízta, hogy hiteles magyarázatokat fűzzön a konstitúciókhoz. Nadal rámutat a szegénységi fogadalomról alkotott szentignáci felfogás egyedi vonásaira. A compañia de Jesús tagjainak identitása abból fakad, hogy vándorapostolok, akik Jézus, a szegény vándorrabbi életformáját követik: „tisztában vannak a céljukkal, azzal, hogy minden lélek üdvösségére és tökéletességére gondot kell viselniük. […] Tisztában vannak azzal, hogy nem tudnak annyi házat építeni és fenntartani, amennyi elég lenne ahhoz, hogy megkezdjék harcukat. E körülmények között azt tartják legnyugodtabb és legbiztosabb lakhelyüknek, ha folyamatosan úton vannak, bejárják az egész földkerekséget, sehol sem telepednek le, mindig idegenek, mindig koldulnak, nincs semmijük, és egyetlen gondolatuk, hogy Jézus Krisztust utánozzák, akinek nem volt, ahová lehajthatta volna a fejét, és aki mindvégig zarándokutat járva hirdette az igét.”

Csak a szegények szolgálatában bizonyul hitelesnek az apostoli szegénység


Nadal fáradhatatlanul hangsúlyozza, hogy a „házatlanság” a jezsuiták sajátos életformája, és voltaképpeni otthonukat az jelenti, hogy úton vannak. Nem feladatuk, hogy berendezkedjenek és letelepedjenek valahol, lenyűgöző „apostoli műveket” sem kell létrehozniuk, hanem szüntelenül készen kell állniuk arra, hogy útra keljenek oda, ahol veszélyek fenyegetik az embereket. Különösen fontosak azok, akik a nyilvánosság és az általános figyelem szélárnyékában vannak, akiket senki sem vesz észre, és akik senkinek sem számítanak: „Nem a rendi házak alkotják a Társaság legfőbb és jellegzetes tartózkodási helyét, hanem a zarándokút. […] Itt kell gondosan felkutatniuk és Krisztushoz vezetniük azokat a bárányokat, akik a halál felé tartanak. Abban áll ugyanis sajátos hivatásunk, hogy Isten és az egyház megbízásából azokra viselünk gondot, akikkel amúgy senki sem törődik. […] Éppen ezért – a Krisztusban megtartott alázatossága ellenére – a Társaság mintha hasonlítana az apostolok közösségére.”

A szegénység tehát egyáltalán nem elsősorban az apostol „személyes megszentelődését” szolgálja. Önmagában véve a szegénység nem erény, és nem is érdemes önmagáért törekedni rá. A szegénység valamilyen hiány és szükség, amelynek meg kell szűnnie. Az apostoli szegénység viszont egészen pontosan összhangban van azzal a szolgálattal, amelyre az apostol megbízást kapott; ezt a szolgálatot végezve részesedik Jézus küldetésében és Lelkében, abban a Lélekben, aki arra sarkallja, hogy jóhírt vigyen a szegényeknek és szabadulást a foglyoknak (vö. Lk 4,18). Az apostolnak azért kell szegénységben élnie, mert elsősorban a szegények a címzettjei annak az üzenetnek, amelynek hirdetése rá van bízva. Ma ugyanúgy a szegények alkotják a világ lakosságának nagyobb részét, mint Jézus idejében, és egyáltalán nem „vallási alapon” döntöttek a szegénység mellett: ezt a kegyetlen sorsot akaratuk ellenére kényszerítette rá egy embertelen törvényeknek engedelmeskedő gazdasági rendszer és a gazdagok nyereségvágya. Senki sem hirdetheti Isten országát, senki sem lehet valóban Jézus Krisztus apostola, ha nem üti szíven e rengeteg ember égbekiáltó nyomorúsága, és nem szenteli egész egzisztenciáját arra, hogy kiutat találjanak ínségükből.
Az életformaként vállalt apostoli szegénység akkor bizonyul hitelesnek és hitelre méltónak, ha az apostol képes a szolidaritásra, s őszintén és állhatatosan szolgálja azokat, akik egészen konkrét szegénységben élnek. Az apostoli szegénység azok szolgálatában ölt testet, akiknek nincs elég élelmük és tiszta vizük, nem részesülnek kellő oktatásban és egészségügyi ellátásban – máskülönben csak a valóságtól idegen „jámbor erény”, amelynek ily formában Isten országa szempontjából semmiféle értéke sincs.

A 16. században Ignác tollából a cepranói Bastiano Romei magiszter részére íródott Instructio a mai napig feladatot ró a compañia de Jesúsra: „Keressétek fel a betegeket és a szegényeket, akik menedék nélkül élnek az országban, és próbáljatok segíteni rajtuk; és ha börtönbe kerülnek, látogassátok őket. És igyekezzetek segítséget szerezni a gazdagoktól és azoktól, akiknek jobban megy a soruk, hogy egyeseknek fizikailag, másoknak lelkileg tegyetek jót…”  Akiket megragad a szentignáci karizma inspiratív ereje, azoknak ma azon kell fáradozniuk, hogy miként tudnak eleget tenni ennek a feladatnak, miközben egyre drámaibb erővel tagolódik két részre mind az emberiség egész családja, mind az egyes országok társadalma: egyre gazdagabb kisebbségre és egyre szegényebb többségre. Ha Ignácot és az ignáci logikát követjük, a „jobb sorban lévő” gazdagoknak pontosan azzal teszünk lelki szolgálatot, ha a nyomorúságos körülmények között élők iránti compassióra, tevékeny segítségnyújtásra sarkalljuk őket.

2. A szegények szeretete – Ward Mária karizmájának lényegi vonása

Hogy a sírkövén olvasható szöveg valóban Ward Mária életének összegzéseként olvasható, annak számtalan bizonyítéka van. Korai életrajzaiban számos olyan feljegyzés található, amely igazolja, hogy ez a beállítottság volt életének megélt valósága. A szóban forgó írásokban a vele élők beszámolnak arról, hogy micsoda tisztelettel és finomsággal viszonyult Mária a szegényekhez. „Mivel nagy szeretetet táplált a szegénység iránt, a szegényeket is a szívébe zárta […], meggyőződése volt, hogy a megtestesült Krisztust szolgáljuk a szegényekben.” 

1624-ben Perugiában a nápolyi közösség vezetőjéhez írt levelében Mária határozottan elutasítja azt a gyakorlatot, hogy csak azért nem vesznek fel bizonyos fiatal nőket a rendbe, mert semmit sem tudnak magukkal hozni. A kérdésben más állásponton lévő jezsuitákkal szembehelyezkedve világosan kimondja: „Utolsó leveledben azt olvastam, hogy néhány lány be akart lépni hozzánk, de a Jézus Társaságának atyái nem engedték őket, mert nem volt hozományuk. Nagyon nem tetszett a dolog. Nem szabad megtagadni a szegényektől, hogy tagjai legyenek a közösségünknek. És ebben a kérdésben az atyák tekintélye sem ingathat meg.”  Ward Mária felismeri, micsoda veszélyes visszásságot jelent, hogy éppen a szó szoros értelmében vett szegényeket nem fogadják el Jézus társának, és bizonyos mértékű tulajdont szabnak feltételül a rendbe való felvételhez. Nem a többivel egy síkra helyezhető esetet lát a problémában, hanem úgy véli, hogy ebben a kérdésben alapításának lényege forog kockán. Ezért a szervilizmustól mentesen egyes jezsuiták ellentétes véleményét is határozottan visszautasítja. Ward Mária e ponton tanúsított erkölcsi ereje egy másik nápolyi eset kapcsán is megmutatkozik. Angol nyelvű életrajzában olvassuk, hogy 1628-ban egy nápolyi kereskedő ezer koronával tartozott neki, s amikor a csőd szélére került, egy jóval kisebb összegű tartozást számon tartó szerzetes azt tanácsolta Máriának, hogy mint legfőbb hitelező zálogosíttassa el az üzletember vagyonát – mert akkor az összes többi hitelező is szabadon rávetheti magát a javaira. Mária viszont azt mondta neki: „Ezzel a romlásba taszítanánk, és vele együtt a családját is!” Mire a szerzetes (a saját érdekét szem előtt tartva) azt felelte, hogy ellenkezik az okossággal, ha nem zálogosíttatják el a kereskedő mindenét, és Mária is mindent el fog veszíteni. Mária válasza a következő volt: „És ellentétes a felebaráti szeretettel, ha a romlásba taszítunk egy szegény családot.”

Az életrajzban ezután következő szép mondatok úgy is olvashatók, hogy Mária így szól hozzá napjaink globális gazdasági válságához: „Azt kérte Istentől, hogy óvja meg attól az okosságtól, amely kárára van a felebaráti szeretetnek. És ezt olyan irtózással mondta, mintha nem tudná megérteni, hogyan remélhetné valaki, hogy másként elnyerheti az üdvösséget. Szabályként kötötte ki nekünk, hogy a felebaráti szeretetnek mindig elsőbbséget kell élveznie az okossággal szemben, az emberi okosság és a felebaráti szeretet ugyanis nehezen járhat karöltve, s a legtöbb ember nagy kárt okoz magának azzal, hogy szívességből teszik meg azt, ami a legfőbb kötelességük. Az a kötelességünk, hogy felebarátaink lelkéért adjuk az életünket, és az életükért a javainkat, éspedig nem a fölöslegünket kell továbbadnunk, hanem azt, amire valóban szükségünk van.”
Ward Mária összességében igen sajátos „logikával” kezelte a pénzügyeket. „Amije volt, az inkább azért volt meg neki, hogy másoknak adja, mintsem azért, hogy a kezében tartsa.” 1630-ban Rómából Münchenbe tartva újra mellé szegődött állandó társa, az anyagi szükség, s ekkor így foglalta össze, hogy mit is gondol a helyzetről: „Kiváló eszközöm van arra, hogy mindig elegendő pénzünk legyen: egyetlen szegénytől sem szabad megtagadnunk az alamizsnát.”

3. A mának szóló üzenet

A gazdagság elválaszt Istentől – Jézustól – Isten országától

Mi következik ma számunkra abból az örökségből, amelyet Ignác és Ward Mária hagyott ránk? Először is: bármennyire leegyszerűsítésnek hangozzék, s bármily kényelmetlen és megütköztető legyen is, az üzenet egyértelműen a következő: a „gazdagság” elválaszt Istentől és az emberektől – és a gazdagság a legfőbb és legalapvetőbb akadálya Jézus követésének.

Ward Mária megfestett életének  38. táblája szemléletesen illusztrálja, hogy miről is van szó. A táblához tartozó felirat így hangzik: „1625-ben, Rómában, a Petrus ad Vincula ünnepén, ahol igen buzgón Istennek ajánlotta a megalapított intézményt, pontosan felismerte, hogy annak boldogulása, előrehaladása és biztonsága nem a gazdagságtól, a rangtól és a fejedelmek kegyétől függ, hanem attól, hogy tagjainak szabad útjuk és nyílt ösvényük van Istenhez, akitől minden erő, világosság és oltalom fakad.” A kép naiv módon azt ábrázolja, ahogy a San Pietro in Vincoliban imádkozva Ward Máriát egy fényes és meleg színű sugár összeköti az Atyaistennel. Mária mellett egész heggyé tornyosulnak koronák, jogarok, aranyak és kardok. Az uralkodás és a hatalom külső jelvényei mintegy szemétdombra kerülnek, Mária ugyanis Istenben találta meg a biztonságát. A kép másrészt egészen nyersen azt is elénk állítja, hogy a vagyon és a hatalom halmozása könnyen áthághatatlan akadállyá válhat, amely elválaszt Istentől, és nem engedi, hogy a közelébe jussunk.

Ugyanezt a „naiv” és ugyanakkor világos nyelvet beszéli a lelkigyakorlatos könyvnek a két zászlóról szóló elmélkedése.  Ignác szembeállítja egymással a két „fővezér”, Krisztus és Lucifer stratégiáját. Mindketten megpróbálják maguk mellé állítani az embereket. Lucifer, az emberi természet halálos ellensége, arra bíztatja démonait, hogy „először a gazdagság vágyával kísértsék meg őket…” Ignác szerint ez a vágy következetes logikával sodorja az embert a „hiú tisztelethez” és a „kevélységhez” – onnan pedig azután „az összes többi bűnhöz”. Krisztus viszont „szolgáit és barátait” szétküldve „azt ajánlja nekik, hogy készek legyenek mindenkin segíteni, mégpedig úgy, hogy vezessék őket először a legnagyobb lelki szegénységre, és ha az isteni Felség szolgálatára lenne, és őket erre kiválasztani akarná, nem kevésbé a valóságos szegénységre is; másodszor a gyalázatok és megvetések kívánására, mert ebből a két dologból fakad az alázatosság.” Ignác szemében a sátán egyértelműen a bírvágy kapuján keresztül behatolva tudja a legkönnyebben a uralma alá hajtani az embereket, arra törekedve, hogy kiépítse kényszerből és hatalomból szőtt országát. Krisztus ellenben nem alkalmaz kényszert, hanem meghívást intéz az emberhez, s a kapcsolat és a szabadság pártján van. Aki azonban vele együtt tenni akar azért, hogy „szép és kedves hely” legyen a föld, annak először és alapvetően a szegénység vállalására kell késznek lennie. Aki nem tud elszakadni a „gazdagságoktól”, az kizárja magát az Istennel való közösségből.

„Az evangélium álszent spiritualizálása” ellen (D. Bonhoeffer)


Amit Ignác és Ward Mária a 16. és a 17. század sajátos képi nyelvezetével fejez ki, s ami eltúlzottnak, radikálisnak és kivitelezhetetlennek tűnik a modern ember szemében, az valójában nem más, mint az evangélium egyszerű üzenete. „Gyermekeim! Bizony, nagyon nehéz az Isten országába bejutni! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába” (Mk 10,21–25).

Jól tudjuk, hogy a keresztény hagyomány gyakran buzgón igyekezett megfosztani az élüktől az ilyen szövegeket. A kereszténység története során minden értelmezési eljárást bevetettek annak érdekében, hogy tompítsák Jézus felszólításait, s így könnyebben megvalósíthatóvá tegyék Jézus követését. Csak kevesen merték kritizálni ezt a szemléletet. Ilyen volt például Dietrich Bonhoeffer, akinél a következőket olvassuk: „Honnan vesszük azt az eszelős gőgöt, amellyel spiritualizálni merjük mindazt, amit Krisztus konkrétan látott és megtett? Véget kell vetnünk annak, hogy arcátlanul és álszent módra spiritualizáljuk az evangéliumot. Vegyétek úgy, ahogy van, vagy gyűlöljétek őszintén! […] Nem cinikus dolog-e, ha valaki mennyei vigaszról beszél csak azért, mert nem akar földi vigaszt adni? […] Nem annak a jele-e, hogy lényegében nem veszi komolyan a nyomort, hanem cinikusan jámbor frázisok mögé rejtőzik?”

A lelkigyakorlatos könyvnek a két zászlóról szóló elmélkedésében nem a „lelki szegénység” jelenti azt a magasabb, „spirituálisabb” szintet, ahol relativizálódna az a külső valóság, hogy az embernek van-e valamije vagy semmije sincs. A „nagyobb” kegyelem Ignác szerint a „pobreza actual”, a tényleges, érezhető szegénység. Az a fontos, hogy az ember valóban hasonló legyen Jézushoz, a szegény vándorrabbihoz: valóban, konkrétan, kézzelfoghatóan, életének adott helyén és idején. Ignác pontosan tudatában van annak, hogy ez hallatlan követelményt támaszt mindenkivel szemben, aki hajlandó megkezdeni ezt az utat. Ezért fogalmaz olyan körülményesen: „ha az isteni Felség szolgálatára lenne, és őket erre kiválasztani akarná”. Az ember nem saját aszketikus teljesítményének és erkölcsi erőfeszítésének eredményeként lesz hasonló Krisztushoz, hanem kiválasztásnak és kegyelemnek köszönhetően. Aki pedig hagyja, hogy valóban megragadja ez a kegyelem, annak az élete egyre inkább jézusi vonásokat fog ölteni.

A jelenlegi világrendet meghatározó, és ma, a globalizáció korában egyetemes uralomra jutó gazdasági rendszer legalapvetőbb „dogmája” szerint akadálytalanul szabad folyást kell engedni annak a „természetes” emberi törekvésnek, hogy a lehető legtöbb gazdagságot felhalmozzuk, mivel csak így lehet mindenkinek része a növekedésben és a fejlődésben. Gyarapodnia kell a gazdagok gazdagságának, mert csak így „szivároghat át” valami lassanként a szegényekhez is. Ez a rendszer jelenleg ugyan történetének legsúlyosabb válságán megy keresztül, mégis a gazdasági és politikai kulcspozíciókat elfoglaló döntéshozóknak eszük ágában sincs komolyan kétségbe vonni elméletük és gyakorlatuk létjogosultságát. Ellenkezőleg: roppant erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, gyakran a legsebezhetőbbek kárára, hogy újra megszilárdítsák és életben tartsák.
Aki megpróbálja a nemzetközi pénzpiacokon napjainkban zajló események tudatában új megvilágításba helyezni a lelkigyakorlatos könyvnek a két zászlóról szóló elmélkedését, az egészen aktuális üzenettel találja szembe magát: tényleg van abban valami démoni, ha az anyagi lehetőségek már nem az élet szolgálatában álló eszközöket jelentenek, hanem az anyagi javak felhalmozásának és az anyagi haszon kisajtolásának vágya és szomja perverz gyönyör forrásává válik. Ha iszonyú összegekkel spekulálnak, s közben több millió ember életével és halálával űznek szerencsejátékot. Ennek során egészen konkrétan „hálókat és láncokat” terítenek ki az egész földre, s „szörnyű és ijesztő” uralmat építenek föl. És közben szinte lehetetlen néven nevezni és felelősségre vonni azokat, akik a szálakat mozgatják. A „démonok” ugyanis arctalanok és a-perszonálisak maradnak; „tűz és füst” fenyegető felhője mögé rejtezik az identitásuk.

Mi, keresztények, szinte egyáltalán nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy kapcsolatba hozzuk az evangéliummal és a hitünkkel azokat a tényeket, amelyeket nap mint nap ránk zúdít a média. Vallási nyelvünk ugyanis nem szereti „bepiszkolni” magát a külső valósággal, inkább éteri marad, és elszakad a valóságtól. Ennek ellenére: ha nem akarjuk, hogy az evangélium elveszítse az értelmét, egyértelműen és világosan szembe kell állítanunk „a világ logikáját” „Isten logikájával”. Az isteni logika szerint a „megmenekülést” nem a természetes emberi nyereségvágyat szabadjára engedő dinamika hozza magával, és nem is a saját jólétünket biztosítani és kiépíteni törekvő erőfeszítésünk, amelynek révén aztán „a jótékonyság luxusát” gyakorolhatjuk a vesztesekkel szemben. Isten a feje tetejére állítja a világnak ezt a logikáját. Isten nem valamiféle „hatalmas jótevő”, hanem úgy szerez menekülést, hogy semmit sem tart meg magának, s fenntartások nélkül hasonlóvá válik a kisemmizettekhez, és kiszolgáltatja magát nekik – védtelenné és sebezhetővé téve magát. Pál szerint minden kereszténynek ezt az „eszelős” isteni cselekvést kell saját tevékenysége mértékéül vennie: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt” (Fil 2,5).

Szegénységi fogadalom: az „isteni logika” mellett tett nyilvános hitvallás

A szerzetesek ünnepélyesen megfogadják, hogy a szegénységre vonatkozó evangéliumi tanács szerint fognak élni – és ettől „szent félelemnek” kellene elfognia őket. Fogadalmukkal ugyanis kötelező érvénnyel és nyilvánosan „Isten eszelős logikája” mellett tesznek hitet, és kinyilvánítják, hogy készek alávetni neki teljes egzisztenciájukat.
Mivel az a nyomasztó valóság, hogy legalább 1,2 millárd ember, vagyis az emberiségnek több mint egyhatoda szélsőséges – azaz életveszélyes – szegénységben él, magától értetődően kerülendő, hogy a szerzetesi élettel kapcsolatban könnyelműen a szánkra vegyük a szegénység szót. Világszerte közel egymilliárd ember éhezik,  és több mint harmincmillióan kénytelenek kegyetlen erőszak elől menekülni.  Az ilyen számok inkább elfedik, mintsem megvilágítanák a szegénység valóságát, mert nem tudják kifejezni a számok mögött rejlő egyéni sorsokat és kimondhatatlan szenvedést. Arra azonban rámutatnak, hogy egyenesen szégyentelen volna, ha szegénynek mondaná magát valaki, aki naponta háromszor jóllakik, biztos otthonnal és munkahellyel dicsekedhet, s biztosítva van az egészségügyi ellátása.
Hogyan tudnak szegénységben élni a szerzetesek, ha eleve nyilvánvaló, hogy képmutatás lenne, ha megpróbálnák elmosni a megszüntethetetlen különbséget: szabad elhatározásból meghozott döntésük és a között a sorsként elszenvedett nyomor között, amelyből szinte nincs menekvés, bár károsítja, akadályozza és kioltja az életet? Egyértelmű, hogy a kérdésre csak soha be nem fejezhető, a saját egzisztenciánkat folyamatosan igénybe vevő erőfeszítések árán adható válasz. Most csupán néhány szemponttal szeretnék utalni arra, amit figyelembe kell vennünk. A szerzetesrendek legyenek „a Szentlélek sokkterápiái” – mondta a hetvenes években Johann Baptist Metz.  Eszerint az alábbi módon kellene megélni a szegénységre vonatkozó evangéliumi tanács jegyében élt életet: legyen ez olyan erőteljes „prófétai, jelszerű cselekedet”, amely önként és provokatív erővel „kiszáll” a javakért és a hatalomért folyó lázas versenyből, s eltökélten a „vesztesek” közelében akar lenni. Azok mellett, akik semmilyen formában nem használhatók fel a saját előrejutásunk érdekében? Az ilyen jelszerű cselekedetek felfedik „a világ bűnét”: azt a rettenetes szakadékot, amely az emberiségen belül elválasztja azokat, akik „a csapathoz tartoznak”, azoktól, akiket leírtak, kirekesztettek, fölöslegesnek nyilvánítottak. Rámutatnak azoknak a tervezgető-számító viszonyrendszereknek a hideg embertelenségére, amelyeken belül a másik ember csak egyesek saját karrierjének építőanyaga lehet (a modern üzleti nyelvben ezt nevezik networkingnek). Nem osztják két részre az emberiséget: azokra, akik megkapták a greencardot, mert intelligenciájuk és munkaerejük nyereséget hozóan kizsákmányolható, és azokra a tömegekre, akik pusztulása nem igazán sajnálatos a gazdasági erő képviselőinek szemében, mert haláluk csökkenti a föld túlnépesedésének veszélyét. És ami a legfontosabb: azt a tapasztalatot fogantatják, hogy van esélye az emberiességnek. Egészen újfajta életminőséget eredményeznek, és az élet megélésének egészen új formáját teszik lehetővé. A „kivetettekkel” vállalt szívélyes és érdek nélküli közösség megtanít minket nevetni, sírni, szeretni, szomorkodni, táncolni és ünnepelni.

A szegénységre vonatkozó evangéliumi tanácsnak semmi köze a komor nincstelenséghez, és a jézusi hagyományt követő prófétai egzisztenciában nyoma sincs a frusztrált „világmegváltók” fanatizmusának és keserűségének. Senki sem követheti azonban Jézust, és nem kerülhet közel hozzá, ha pusztán lelke belsejébe igyekezne visszahúzódni. A Jézus-követés a jámbor illúziók fogságában marad, ha nem indul el határozottan és következetesen azok felé a „szegények” felé, akiknek ma a boldogmondások szólnak: a szegénységi csapdában vergődő családokhoz, a szexuális kizsákmányolás áldozatául eső nőkhöz és gyerekekhez, akik kénytelenek az utcán élni, a hajléktalanokhoz és munkanélküliekhez, a fejlett társadalmaink központjaiban élő alkohol- és kábítószer-betegekhez, a hontalanokhoz, akik kétségbeesetten keresnek olyan helyet, ahol a családjukkal együtt boldogulni tudnak.

A szegénységre vonatkozó evangéliumi tanács formálta élet nem keverhető össze a romantikus társadalmi álmodozással, és nem használható fel gazdasági inkompetencia igazolására. A szegényekért tenni akaró eltökéltség éppen hogy realizmust és gazdasági hozzáértést követel. Ignác például a lehető legszigorúbb szegénységet rótta a rendjére, amikor viszont kollégiumokat alapított, és eközben tisztában volt azzal, hogy ezek működéséhez anyagi fedezetet kell biztosítania, hiszen a diákok másként nem részesülhetnek megfelelő képzésben; ma ugyanígy a rendeknek is gondoskodniuk kell arról, hogy tevékenységüknek meglegyen a biztos gazdasági alapja. Két lábbal a valóság talaján állva azonban feladatuk, hogy kreatív potenciáljuk egészét emberbarát és az életet támogató alternatívák kidolgozása érdekében vessék latba. Közben elkerülhetetlen lesz, hogy egyéni és közösségi szinten kompromisszumokat kössenek az evangéliumi radikalitás és a gazdasági szükségszerűség között. Olyan döntéseket kell hozniuk, amelyekkel kapcsolatban képtelenség előre általános szabályokat rögzíteni. És mindez csak akkor maradhat „jézusi projekt”, ha végső soron nem a kompromisszumoktól elzárkozó szigor a hangadó, hanem olyan irgalom, amely helyesen tudja kezelni a gyengeséget és a rászorultságot, beleértve a sajátunkat is.

A szerzetesek hitelességével kapcsolatban nem az a legfontosabb kérdés, hogy engedményeket tudnak-e felmutatni, vagy rendszeresen belebuknak abba a roppant feladatba, amelyet vállaltak. A mondottak ellenére természetesen az is vitathatatlan, hogy a szegénységre vonatkozó evangéliumi tanács formálta élet egyáltalán nem olyan „kiváltság”, amely a szerzetesek elit Jézus-követését elrekeszti attól a Jézus-követéstől, amelyre minden kereszténynek meghívása van. Akik szó szerint veszik az evangéliumot, azoknak szembe kell nézniük azzal, hogy vajon hajtja-e őket egyfajta „szent nyugtalanság” és az a vágy, hogy szegények legyenek a szegény Jézussal, találkozva vele világunk „szegényeinek szentségében”. Ha semmi sem érezhető már ebből, akkor a só elvesztette az erejét. És akkor a keresztények világi értelemben talán még „hatékonyak”, de biztos, hogy nem „termékenyek” olymódon, ahogyan Isten országa megköveteli.