P. Willi Lambert SJ: A szentignáci spiritualitás gyökerei és körvonalai


Jubileumi nemzetközi konferencia, Budapest, 2010.

 

Azt a felkérést kaptam, hogy ezen a nagy ünnepen a szentignáci spiritualitás gyökereiről
és körvonalairól beszéljek, annak a spiritualitásnak a lényegéről, amely olyannyira
meghatározta, úgyszólván átitatta Ward Máriát. Engedjék meg, hogy először ne az ignáci
lelkiség gyökereiről szóljak, hanem fájának egyik gyümölcséről. A jezsuiták 1995-ben tartott
34. általános rendgyűlése megpróbálta egy tömör szövegben összefoglalni, milyen lényeges
mozzanatai vannak a szentignáci, jezsuita spiritualitásnak a mai kor összefüggésében. A
szövegben a következő négy kifejezés a legfontosabb: a hit, az igazságosság, a kultúra és a
párbeszéd. Ez a négy fogalom mintegy a sarokpontjait jelöli ki egy játéktérnek: a mai kor és a
mai világ játékterének. A szöveg a következőképpen hangzik:

„Ma tisztában vagyunk azzal, hogy:

Nem szolgálhatjuk a hitet, ha nem mozdítjuk elő az igazságosságot, nem lépünk kapcsolatba
a kultúrákkal, nem vagyunk nyitottak más vallási tapasztalatokra.

Nem mozdíthatjuk elő az igazságosságot, ha nem ismertetjük meg a hitet, nem alakítjuk át a
kultúrákat, nem működünk együtt más hagyományokkal.

Nem létezhet inkulturáció, ha nem folytatunk eszmecserét a hitről, nem kezdünk párbeszédet
más hagyományokkal, nem lépünk fel az igazságosság érdekében.

Nem létezhet párbeszéd, ha nem osztjuk meg másokkal a hitünket, nem értjük meg a
kultúrákat, nem teszünk valamit az igazságosságért” (2. dekrétum, nr. 47).

Ezt a négy vezérszót és a köztük kialakított összefüggést kezdettől fogva egyenesen
zseniálisnak tartottam, mert hitelesen fordítják le korunk számára a szentignáci spiritualitást,
és megalapozott segítséget nyújtanak ahhoz, hogy életre is váltsuk. Most azonban sajnos
nem engedhetünk annak a kísértésnek, hogy megízleljük ezt az ignáci lelkiség fáján termett
gyümölcsöt, hanem a fa gyökereivel kell foglalkoznunk – abban a reményben, hogy – amint a
közmondás tartja – „az alma nem esik messze a fájától”.

Ami nélkül Ignác nem tud élni: az egészen más Isten

A múlt év végén bukkantam rá először Ignác egyik mondatára, amely nagyon megérintett.
Ezek a szavai rámutatnak életének, hitének és spiritualitásának belső magvára. Egyszer
egy fiatal rendtársával beszélgetve a következőt mondta: „Azt hiszem, nem tudnék élni,
ha nem…” – de hadd szakítsam itt meg a mondatot; kérem, gondolkodjanak el egy
pillanatra: „Azt hiszem, nem tudnék élni, ha…” – mi jut eszükbe ennek hallatán? Hogyan
fejeznék be a mondatot? Továbbá: Nem gondolják-e, hogy a kérdésre adott válasz felmutatja
egy emberi élet, egy életalakító spiritualitás belső magvát?

Vajon mi nélkül nem tudna élni Ignác? – „Azt hiszem, nem tudnék élni, ha nem éreznék
valamit a lelkemben…” – érdekes ösvényre jutottunk: Ignác nem válaszol rögtön erre az
egészen lényegi kérdésre, hanem a lélek dimenzióját hozza játékba, vagyis az érzékelés,
az érzés, a belső észlelés síkjára utal. Még nem ad választ, de már kialakítja a válasz terét:
Ignác a belső ember, a lélek felfedezését hangsúlyozza, latin kifejezéssel élve: az animával
kialakított kapcsolatot. A lelkigyakorlatot végzőknek gyakran el kell imádkozniuk az Anima
Christi sanctifica me („Krisztus lelke, szentelj meg engem”) kezdetű imádságot. Amikor
Ignác elhatározta, hogy segíteni fog másoknak a hit terén, döntését azzal támasztotta alá, hogy
segíteni akar a lelkeken („iuvare animas”).

De nézzük tovább, mit is mond: „Azt hiszem, nem tudnék élni, ha nem éreznék valamit a
lelkemben, ami nem tőlem való, és egyáltalán nem is emberi…” – „ami nem tőlem való, és
egyáltalán nem is emberi…” Micsoda spirituális igény! Ignác arra vágyik, „ami teljesen más”;

máskülönben úgy érezné, hogy önmaga és a világ börtönében vergődik. Nem tudna élni, ha
gondolkodása, érzésvilága és cselekvése csak önmaga, csak a saját vágyai, a saját félelmei,
csak a saját tervei körül forogna.

És akkor hogyan hangzik az egész mondat? Hogyan végződik? „Azt hiszem, nem tudnék
élni, ha nem éreznék valamit a lelkemben, ami nem tőlem való, és egyáltalán nem is emberi,
hanem Istentől származik.” – Eszembe jut édesapám szülőfalujának temploma. Mint korábban
oly sok templomnak, ennek a tetején is volt egy ablak, rajta egy galamb, a Szentlélek
jelképe. Már egészen fiatalon úgy véltem, hogy ez az ablak a világ nyitottságát jelzi. Ezen
a világon van egy ablak. Az ember nyitott Istenre. Pascal, a filozófus azt mondta: „Minden
emberben olyan mélység rejlik, amelyet csak Isten tud betölteni.” És Ágoston évszázadokon
keresztül leggyakrabban idézett szavai szerint: „Nyugtalan a mi szívünk, ó, Istenem, míg
meg nem nyugszik benned.” Nemesi környezetet idéző kifejezéssel Szent Ignác majestasnak
nevezi ezt az „egészen más Istent”. Isten véghetetlenül nagy. Ahogyan Erich Przywara SJ
mondja valahol: Isten „a mindig nagyobb Isten” (ad majorem…). És ezért érthető, miért az
a rend átfogó jelmondata, hogy „mindent Isten nagyobb dicsőségére”. A Lélek cselekvése
által engednünk kell, hogy érvényesüljön életünkben Isten nagysága, Isten cselekvése – és
pontosan így dicsőítjük meg Őt.

A mindenben megtalálható Isten

És most nagy spirituális meglepetés következik. Ignác nem csupán Isten majestasáról beszél,
de arról is szól, hogy familiaritas cum Deo, vagyis bensőséges kapcsolat is lehetséges
Istennel. Minden percben meg tudja találni Istent, mondja Ignác. Ez a „mindig nagyobb
Isten”, ez az egészen „más Isten” Ignác szerint mindenben kereshető és mindenben
megtalálható. Ignác egy fiatal jezsuitának címzett levelében írja: „A diákoknak azon kell
lenniük, hogy minden dologban Isten, a mi Urunk jelenlétét keressék, például akkor, ha
beszélnek, vagy sétálnak, látnak, ízlelnek, hallanak, vagy gondolnak valamint, egyáltalán
mindenben, amit tesznek: Isten fensége ugyanis ott van minden dologban, Isten jelenléténél,
cselekvésénél és lényegénél fogva. Ez az Isten, a mi Urunk jelenlétét mindenben megtalálni
engedő szemlélődési/meditációs forma könnyebb annál, mint ha elvontabb jellegű vallási
témákhoz próbálnánk felemelkedni, hiszen azokba csak fáradsággal tudunk belehelyezkedni.”
– Micsoda „világi Istennel”, micsoda emberi Istennel találkozunk itt! Olyan hittel,
amely „szereti a földet” – ahogyan a jezsuita Karl Rahner mondotta. Olyan világgal, amelyen
keresztül átlátni Istenre. „Mindenben keresni és megtalálni Istent” – ez az egyik legértékesebb
és legjellemzőbb gyakorlata Ignácnak és az ignáci spiritualitásnak.

Kontemplatívan a cselekvésben – szeretetteljes odaadás (devoción) révén

Ezt a szemléletmódot Ignác egyik első és legkompetensebb társa, P. Nadal a „contemplativus
in actione” kifejezéssel foglalta össze: a jezsuitáknak tehát kontemplatívnak kell lenniük
actio közben, vagyis miközben tevékenykednek, a mindennapi életben. Ignác felfedezte
önmagában a „kontemplatív szívet”. Mit is értsünk ezen? Egyik levelében Ignác azzal a
kérdéssel foglalkozik, hogy mennyi időt kell imádságra és mennyit munkára fordítanunk;
azt mondja, hogy nézete szerint a legjobb, ha „mindenben devociónt” tudunk tanúsítani. A
devoción spanyol szót nagyjából odaadásnak fordíthatjuk; szeretetteljes átadottságot kell
tanúsítanunk az imádságban, munka során, a lelkipásztorkodás terén. Mindenben szeretetből
élni – ez a kontemplatív szív lényege. A Korintusiakhoz írt első levél szellemében Pál talán
azt mondaná: szeretet nélkül minden semmi. És a szeretet egymaga elég. A szeretet elnyerését
célzó híres szemlélődésében Ignác azt írja, hogy Isten annyira odaadta magát az embernek,
amennyire Isten egyáltalán oda tudja adni magát. Ignác erre azzal válaszol, hogy felajánlja
az életét: az összes képességét, minden erejét, képzelőtehetségét, szabadságát. „Fogadj el
mindent, ó, Uram…!” És legvégül azt kéri Istentől: „Csak szeretetedet és kegyelmedet add,
mert ez nekem elég.” – „Esta me basta!”

Ignác és a kommunikáció művészete


Kissé talán meglepő, hogy a most következő szakasznak „Ignác és a kommunikáció
művészete” címet adom. A szentignáci spiritualitásban azonban fontos szerepet játszik a
kommunikáció kultúrája, a kommunikálás ápolása és művelése. Szent Ignác nem csupán az
egyház egyik szentje, nemcsak a híres lelkigyakorlatok megalkotója, nemcsak rendalapító,
hanem a kommunikáció igazi mestere is. A kommunikációt az udvarban kapott nemesi
képzése során el kellett sajátítania. A diplomácia, az udvari-asság szerves részét képezi
annak, amit egy „világi férfiúnak” meg kell tanulnia. Hogy Ignác milyen mélységben érti a
kommunikációt, az a lelkigyakorlatos könyv szeretetről adott meghatározásában látható: „A
szeretet a kölcsönös megosztásban áll” (LGy 231). A spanyol eredeti szerint: „El amor
consiste en comunicatión de las dos partes”
: „a szeretet lényege a két oldal [vagyis a két fél]
kommunikálása”. A szeretet nem más, mint az adás és az elfogadás, a befogadás és az átadás,
a hallgatás és a beszéd kölcsönös játéka. Az egészen hétköznapi életben ugyanúgy, mint
két ember személyes szeretetében, sőt a társadalom átfogó összefüggésén belül is. Amikor
Németország újra egységessé válhatott, Lothar de Maiziere azt mondta: „A megosztottság
csak a megosztás segítségével győzhető le!” És ezzel követendő utat mutatott az európai és
a világpolitika számára. Van egy olyan szöveg, amelyen keresztül felfedeztem, hogy Ignác
a kommunikáció mestere. 1546-ban három jezsuita tanácsadói tisztségben vett részt a trienti
zsinaton. Ignác hét kommunikációs szabályt kötött a lelkükre. A harmadikat a „szentignáci
kommunikáció aranyszabályának” nevezném. Legyen szabad szó szerint idéznem a szóban
forgó három sort. „Késedelmes lennék a beszédben, hogy hasznossá tegyem magamnak a
hallgatást; nyugodt, hogy megérezzem és megismerjem azok felfogását, érzéseit és szavait,
akik beszélnek, s így jobban tudjak felelni vagy hallgatni.” Minden egyes szónak óriási
jelentősége van, s egy üzletemberekkel végzett szemináriumon az egyik résztvevő azt mondta
nekem: „Atyám, erre a mondatra egy egész heti szemináriumot építhetnénk.”

A kommunikáció kultúrája azt jelenti, hogy nem beszélünk elhamarkodottan és
meggondolatlanul;

a kommunikáció kultúrája elsősorban azt jelenti, hogy a hallgatást gyakoroljuk;

a kommunikáció kultúrája azt jelenti, hogy másokat meghallgatva próbálunk tanulni;

a kommunikáció kultúrája azt jelenti, hogy megérezzük: nyugodtak és szabadok vagyunk-e
belsőleg;

a kommunikáció kultúrája azt jelenti, hogy figyelünk az objektív üzenetekre;

a kommunikáció kultúrája azt jelenti, hogy pontosan érzékeljük: az embereknek, a
munkatársainknak, a többi nővérnek – sőt a zsinati atyáknak is – vannak érzéseik, amelyekre
tekintettel kell lennünk;

a kommunikáció kultúrája azt jelenti, hogy figyelünk mások vágyaira, akaratára,
mozgatórugóira és szándékaira;

a kommunikáció kultúrája azt jelenti, hogy megérezzük és megismerjük egymás
megnyilatkozásait;

és a kommunikáció kultúrája végül azt jelenti, hogy gondosan felmérjük, mi a fontos az adott
helyzetben: szabadon, őszintén és kedvesen válaszoljunk-e, vagy hallgassunk.

Igazi lemondást kíván, hogy ne boncolgassuk tovább a szentignáci spiritualitásnak ezt a
dimenzióját, s ne tekintsünk át konkrét példákat és játékszabályokat. Az idő korlátozottsága
miatt azonban akkor választunk helyes kommunikációs formát, ha hallgatunk minderről.

A lelkigyakorlatok és a szeretet művészete


Már biztosan sokan várták, mikor kerülnek végre szóba a lelkigyakorlatok. Elvégre a
szentignáci spiritualitás a lelkigyakorlatokkal fonódik össze, és Ignác a lelkigyakorlatok
mestere. Néhány szó erejéig valóban érintenünk kell a kérdést, már csak azért is, mert egyik
levelében Ignác azt mondja egykori párizsi gyóntatójának, hogy egyszer el kellene végeznie a
lelkigyakorlatokat. Ez ugyanis „a legjobb, amit elgondolni, átérezni és megérteni tudok ebben
az életben, mind abból a szempontból, hogy az ember miként tud használni magának, mind
abból a szempontból, hogy miként tud gyümölcsöt hozni, és sokaknak segíteni és a javára
lenni.”

Amit röviden a lelkigyakorlatokról mondok, azt a szeretet művészete címszóval foglalom
össze. Az azonos címet viselő bestseller szerzője, a pszichológus Erich Fromm annak okait
keresi, hogy miért megy tönkre oly sok házasság, annyi emberi kapcsolat. Véleménye szerint
a kudarcok egyik fontos oka, hogy a szeretetet egyoldalúan érzésnek tartjuk, amely vagy
megvan, vagy hiányzik; a fő tévedés pedig az, hogy a társamnak illenie kell hozzám. Fromm
tapasztalata szerint a szeretet művészet. És természetesen minden művészet csak akkor
életképes, ha örömet okoz, ha vonzó, ha az ember lelkesedik érte, s nap mint nap tanulgatja és
gyakorolja. És pontosan ez a szentignáci lelkigyakorlatok spirituális alapja: a lelkigyakorlatok
arra szeretnének lehetőséget adni (mondja Ignác a lelkigyakorlatos könyv 15. előzetes
megjegyzésében), hogy az ember megtapasztalja Isten ölelését, s így szeretet ébredjen benne.
És a lelkigyakorlatok valóban exercitiumok, vagyis a gyakorláshoz nyújtanak segítséget. A
latin kifejezés szó szerint pontosan ezt jelenti: a lelkigyakorlatozás nem más, mint gyakorlás,
valaminek a művelése: a gyakorlatozó türelmesen növekszik, ügyel a növekedésére, s így
elsajátítja a szeretetet.

A szeretet elsajátítása


Egy helyütt Ignác azt mondja magáról, hogy Isten iskolájának diákja, aki csak szeretetet,
hitet és bizalmat akar tanulni. Természetesen alapvető jelentőséget tulajdonít annak, hogy
a meditáció és az imádság révén egyre mélyebben megismerje, milyen is Jézus. Kicsoda
számomra Jézus? Ki vagyok én neki? E szempontból rendkívül lényeges, hogy miként
forgatjuk a Szentírást. Ignác szemében azonban bizonyos vallási gyakorlatoknak is alapvető
szerepük van abban, hogy gyakoroljuk a szeretetet, és megmaradjunk benne. E tanulási
folyamat egyik alapgyakorlata az úgynevezett „általános lelkiismeretvizsgálat”; a magam
részéről „a szeretetteli figyelmesség imájának” nevezem ezt az imamódot. Ezzel a – tudat
kibővítését célzó keresztény ember gyakorlatának is nevezhető – gyakorlattal megpróbálunk
nap mint nap a figyelem, a hála, a felszabadulás, a megtérési készség, a kiengesztelődés
és a remény tekintetével ránézni az életünkre, illetve megpróbálunk megnyílni életünkkel
Istennek.

Ehhez a gyakorlathoz kapcsolódik az életalakítás gyakorlata, amely szinte már teljesen
feledésbe merült. E latinul examen particularénak nevezett gyakorlat célját mai nyelven a
magatartás csiszolásában jelölhetnénk meg; hétköznapi nyelven: szokások begyakorlásával
próbáljuk formálni az életünket. E téren Ignác teljesen konkrét: halálra idegesítem
önmagamat, mert folyton rendezetlenségben élek – akkor hát foglalkozz néhány hétig
ezzel a problémával, és beszélj róla valakivel. Visszaélsz mások idejével, mert túl gyakran
elkésel – akkor dolgozz néhány hétig magadon! Gyakran nyersen és sértő módon fogalmazol
– akkor tanulj meg olyan beszédmódokat, amelyek az emberszeretet nyelvén szólalnak
meg. A szeretet gyakorlásának keresztény kultúrája – ez áll a szentignáci lelkigyakorlatok
középpontjában.

A döntés kultúrája: az vagy, ami mellett döntést hozol

A szeretet kultúrájának, a lelkigyakorlatoknak a döntéshozás kultiválása is lényeges részét
alkotja. Ignác ezen a téren is igazi mester. A döntést Jézus és a jézusi evangélium követésének
útján alapozza meg. Tisztában van azzal, hogy Jézus szólításának engedve járja az útját.
Számos útkereszteződésnél rendre új döntés elé kerül. Szívvel meghozandó döntések elé. Az
életstílust érintő döntések elé. Ignác szemében Jézus nem más, mint Istennek az ember mellett
hozott döntése. Jézusban Isten igent mondott rám. Ahogyan a Korintusiaknak írt második
levélben olvassuk: „Krisztusban valóra vált az igen (Isten igenje)”. Továbbá: „Jézus az igen
mindarra, amit Isten megígért. Ezért hangzik fel általa ajkunkon az amen Isten dicséretére”
(2Kor 1,19sk.). Ignác szenvedélyesen törekszik arra, hogy az életével, életének döntéseivel
igent mondjon Isten szeretetteli akaratára. Törekvése saját spirituális tapasztalatán alapul:
Istennek nem az az elsődleges akarata, hogy akar tőlünk valamit, hanem az, hogy akar
bennünket; teremtő erejű szava azt mondja: „azért vagy, mert akarlak téged”. E spirituális
tapasztalat alapján Ignác a döntés igazi kultúráját dolgozta ki.

A döntéshozás Ignácnál (és ez sok szövegben kimutatható) a szív legbelsejéből, a belső
érzékelésből, a tapasztalatból és az értelemből fakad. „Vizsgáljatok meg mindent, ami jó,
tartsátok meg!” Ignác Pálnak ezt az éppoly egyszerű, mint fontos felhívását követi. Arra
törekszik, hogy egyre jobban, egyre mélyebben tudjon szeretni. Pontosan megfigyelhető nála
Avilai Szent Teréz felismerése: „A szeretet nem szokott egy helyben topogni.” A szeretet
átkel a hegyeken – ahogyan Mária is elsietett Erzsébethez. A szeretet növekszik. Sőt azt is
mondhatnánk, hogy a szeretet mások növekedését akarja – miközben önmaga is növekedni
akar. A szeretetnek ezt a dinamikáját fejezi ki Ignác a magis szócskával, amely azt jelenti,
hogy több. Amúgy is szereti a középfokot; olyan kifejezéseket használ, mint a termékenyebb,
a tágabb, a nagyobb, a helyesebb. Mindig a következő lépést tartja szem előtt. Nem a felsőfok
érdekli. A felsőfok maradjon csak V. Károly császár címerében: „plus ultra”, vagyis a még
inkább
, mint az azon túl. Ignácnál a középfok a meghatározó. Spiritualitásának – a nagy
teológus, Hans Urs von Balthasar szerint – pontosan ez a belső magva. A magis mozgása arra
törekszik, hogy nagylelkű választ adjon a mindig nagyobb Istennek. Con grande animo és
con liberalidad
, nagyvonalúan és szabadon kell elindulnia az embernek az úton, olvassuk a
lelkigyakorlatos könyvben. És ezért azt mondhatjuk, hogy Ignác az út spiritualitását képviseli.
Összhangban van ezzel, hogy a leveleinek végén gyakran a zarándoknak nevezi önmagát.
Mennyire nyilvánvaló tehát, hogy „úton járó ember”!

„Az az út, amely meg akart mutatkozni előttem”: a szeretetteli tisztelet

Előadásom végén az út fogalma újra az ignáci spiritualitás egyik lényeges pontjára hívja fel
a figyelmünket. A fogalom sok mindent jelöl: a tapasztalat spiritualitását, olyan spiritualitást,
amely rendre próbálkozik, kerülőket tesz, sőt talán tévutakra is jut; döntést és erőfeszítést
jelent, ugyanakkor bizonytalanságot, tágasságot és szabadságot is. Az út kifejezésre utalva
lelki naplójának egyik helyén Ignác spiritualitásának legbelsőbb titkáról lebbenti fel a fátylat.
Egy heteken át tartó belső folyamat végén a következőt jegyzi fel: „Most felismertem azt az
utat, amely meg akart mutatkozni előttem. A szeretetteli tisztelet és a tiszteletteljes szeretet
útja ez.” A szóban forgó szeretetteli tisztelet, írja, Istenre irányul, azután azonban az egész
teremtésre, a kozmoszra és az emberekre is.

Azt hiszem, ha a szentignáci spiritualitás belső magváról beszélünk, mindenképpen fontos,
ha nem a legfontosabb helyre kell állítanunk az út fogalmát. Nem lehet-e, hogy minden
különbözőségük ellenére Ignác és Ward Mária pontosan abban hasonlít a legjobban egymásra,
ahogyan megélik az utat, a zarándokállapotot, és szeretetteljes tiszteletet tanúsítanak?
Meggyőződésem, hogy a szentignáci spiritualitás Ward Mária életében tükröződő formája
sok mindent adhat nekünk, jezsuitáknak. Mióta valamelyest megismertem Ward Máriát, az
a vélemény alakult ki bennem, hogy igazi életforrást nyújthatna számunkra a frissessége, a

nőisége, nagy szabadsága, őszintesége, eredetisége és jó értelemben vett „vadsága”.

Végezetül hadd utaljak Ward Mária egyik óhajára illetve nézőpontjára. Annak kapcsán beszél
róla, hogy miként kell bánni a gyerekekkel az iskolában. Azt hiszem, mindannyiunkat érint,
amit mond: „Istent kell szem előtt tartanunk, azt, ahogyan jóérzéssel néz rám és mindenkire,
[…] és örül annak, hogy látja a lelkek szépségét és azt, hogyan küszködünk egymással.”